35. rész

Itt vagyok, és elnézést a késésért. Nem nagyon tudtam írni, de most bepótoltam. Nem gondoltam volna, hogy már ma fel tudom tenni a részt, de lényeg, hogy ma nagyon belehúztam és remélem így lesz ez végig. Mivel hamarosan befejeződik a történet, oldalt ismét lehet szavazni, hogy mi legyen a vége. Amire a legtöbb szavazat érkezik, olyan vége lesz neki. 40 részes lesz, annyit már elárulok. Ja, és most ez a kedvenc képem, annyira tetszik. Jó olvasást, hagyjatok magatok után nyomot.

Louis szemszöge

Hirtelen nem tudtam hol vagyok, egy fehér szobában találtam magam, ami teljesen üres volt, gondolom csak egy ágy volt benne, amiben feküdtem. Semmit sem tudtam, minden elveszett, talán soha többé nem térek vissza a Földre. Itt van az én új helyem és talán jobb is lesz itt. Vége a szenvedéseimnek, többé nem kell visszamennem a Milanba sem. Megöltek, azonban a barátaim és a családom hiányozni fog. Biztosan sírnak értem és gyászolnak. Lassan nyílt az ajtó, egy kopasz úr lépett be rajta. Ő vajon ki lehet?

-Látom magadhoz tértél, fiam! –Szólalt meg durva hangján. Nem tűnt valami kedvesnek. Azt hittem a túlvilágon minden jó, de ezek szerint tévedtem. Azonban nem szabad azonnal ítélkezni, lehet, hogy a legkedvesebb ebben a világban.

-Hol vagyok? –Kérdeztem bizonytalanul.

-Kelj fel és nézz körül. Hónapok óta komában voltál, sőt le is mondtak rólad, de én elhoztalak ide.

-A túlvilágon vagyok? Erre vártam már mióta. –Kiáltottam fel örömömben, de ő furcsán nézett rám. Nem mondott semmit, hallgatott, miközben engem vizsgálgatott.

-Mi a baj? –Kérdeztem aggódva.

-Semmi! Érezd jól magad a túlvilágban, garantálom, hogy jól fogod magad érezni.

Megfogta a kezem és kirángatott az ágyból. Én nem tudtam megtartani magam, hanem a földre huppantam.

-Ne ilyen durván! –Rászóltam, ő letérdelt elém, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Én éltem vele.

-Ne haragudj, itt minden másképp megy, mint a Földön! Szoknod kell még ezt a világot!

-Igen, lehetséges. Kimehetek innen?

-Maradj még, túl korai lenne.

Visszamentem az ágyamba, annak ellenére, hogy jól voltam. Lehet csak unalmamban tettem, mivel ebben a szobában semmit sem lehet csinálni. Lehet nem is olyan izgalmas a túlvilág? Hisz semmi jó nem történik, tök átlagos és ezerszer unalmasabb, mint a földi élet. Bár visszamehetnék. Bosszút kéne állnom valahogy a Milan csapatát, de innen hogyan jussak el oda? Lehet nem is észlelnének, amiért már nem vagyok közöttük, hisz eltávoztam. Sok olyat hallottam, hogy bizonyos szellemek visszamennek kísérteni, akkor én miért ne tehetném meg? Megcsinálom, elmegyek és ijesztgetni fogom őket, ez után meg már végre megtanulják, hogy kivel is szórakoztak, illetve, hogy kit tettek tönkre. Miattuk kellett meghalnom, ez igazságtalan. Ebbe nem nyugszom bele.

Harry szemszöge

A kopasz úr Troy néven mutatkozott be, hamarosan ő is megtanulta az enyémet és hát nem is volt olyan rossz ember, mint amilyennek kinézett. Remélem, nem akar átverni Louissal kapcsolatban, még mindig nem tudom elhinni, hogy életben lehet. Egy kastélyhoz értünk, külsőleg úgy tűnt, hogy tele van kísértettel, de lehet nincs így. Kíváncsi leszek a belsejére is, lehet, hogy csodaszép. De ő sem gondolhatta komolyan, hogy itt tartja Louist. Ha életben van, akkor miért nem jött el hozzánk? Miért hagyta, hogy ebben a hitben éljünk? Vagy esetleg ez az ember fogva tartja, nem engedi ki? Minden meglehet, de kár is találgatni, hiszen nem jártam messze az igazságtól. Mindjárt kiderül minden és megvilágosodom, azonban ez körülbelül tíz perc múlva érkezik el. Beléptünk a hatalmas kastélyba és hát nem tévedtem, tényleg csodálatosan nézett ki: mindenütt fehér falak, arany motívumokkal díszítve, a bútorok is aranyozottak voltak. Piros szőnyeg, aminek a széle szintén arany volt.

-Ez gyönyörű! –Áradoztam, közben meg szétnéztem, nem tudtam vele betelni.

-Figyelmeztetlek, hogy Louis nincs magánál, azt hiszi, hogy ő egy szellem és a túl világon van. Folyton arról beszél, hogy bosszút áll a Milan csapatán, elmegy hozzájuk kísérteni. Természetesen nem engedtem ki innen, mert akkor azonnal rádöbbenne, hogy a Földön van.

Hogy tehette ezt? Miért hagyta, hogy bedilizzen? Legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de vissza kellett magam fognom.

-De miért? Miért nem mondta el neki az igazat? Miért hagyta, hogy bedilizzen? –Túl sok volt a miért, gondoltam, hogy nem fogok rájuk választ kapni. Kár volt érte.

-Mert rossz állapotban volt, depressziós és nem hagyhattam, hogy jobban lesüllyedjen, inkább hagytam álomvilágban élni, azt gondoltam, hogy így jobb neki. –Magyarázkodott, azonban közel sem biztos, hogy valóban így jobb neki, hisz ez csak rontja a helyzetet és tényleg diliházba kell majd szállítani.

-Három hónapig így élt? –Kérdeztem aggódva.

-Nem, kómában volt és csak egy hete tért magához.

-Egyáltalán hogy került magához, hisz úgy volt, hogy meghalt, el is temettük.

-Csak egy kérdést szeretnék feltenni. Láttad a holttestét, mielőtt koporsóba tették?

Ez a kérdés elgondolkodtatott, kellett egy kis idő, mire felfogtam ezt az egészet, illetve arra is, hogy visszaemlékezzem. Akkor jutott eszembe, hogy hamvasztás történt, de olyan módon, hogy se én, se más nem látta a testét, csak kizárólag a hamvait. Itt állt bennem össze a kép, hogy ez lehetett az oka, mivel életben van, így nyilván nem láthatta senki holtan. Valószínűleg más valakit hamvasztottak el akkor, minket meg félre vezettek.

-Igen, emlékszem már. –Szólaltam meg, majd kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat.

-Azon az éjjelen hamvasztották el, de érdekes módon senki sem látta a holttestét. Egyértelmű volt számunkra, hogy majd láthatjuk, de mire észbe kaptunk, már csak a port mutatták meg nekünk. Nagyon furának tartottam, de hittem benne, és még így teljesen biztosak voltunk, hogy elvesztettük őt.

-Igen, pontosan így volt. Az én parancsomra.

-Ezt nem hiszem el! De miért vitte el?

-Majd egy napon megtudod.

Egyre furcsább nekem ez az ember, mintha valamit titkolna, most is utalt arra, hogy van olyan dolog az életében, amit én nem tudhatok még és Louishoz kapcsolódik, meg gondolom hozzá is.

-Ismeri Louist? –Kérdeztem rá meglepődve.

-Igen, de ő nem ismer engem, azt hiszi, hogy én is egy szellem vagyok, aki vele lakik.

-Bemehetek hozzá? –Reméltem, hogy nem fogja ezt megtagadni tőlem, ha már ilyen hihetetlen dolgokat hordott össze. Ideje bebizonyítania.

-Hát persze, felkísérlek, mert nem tudod, hol van. –Pontosan ezt vártam tőle, ennek ellenére mégis hálásnak éreztem magam iránta, még ha ez disznóságnak is számít. Utálnom kéne, amiért elvette Louist, de mégsem tudtam, mivel egészen idáig kómában volt. Legalább láthattuk volna, de nem így volt, mert abban a hitben kellett élnünk, hogy hallott és az rettenetes volt. Kezdtünk már beleszokni, hogy ő nincs, erre meg egy hatalmas meglepetés történik, amire senki sem számított volna, legkevésbé én. Nem hiszem, hogy ezt bárki is elhitte volna. Hogy őszinte legyek, én is kételkedtem, de mégis eljöttem, mert furdalt a kíváncsiság. Felmentünk a csodaszép lépcsőn, ami piros szőnyeggel volt lefedve, öröm volt rajta lépkedni. Utána egy hosszú folyosón mentünk végig, ahol végig arannyal borított ajtók voltak, és már csak arra vártam, hogy melyik szobában lehet Louis. Megálltunk a folyosó végében, a legutolsó volt az övé.

-Menj be és beszélgess vele, én itt maradok! –Mondta, ekkor én beálltam az ajtó elé, a kezemet a kilincsre helyeztem, ami remegett, majd szép lassan lenyomtam. Nem mertem hirtelen mozdulatokat tenni, mivel ha igazat beszélt, akkor nem akartam ráijeszteni Louisra. Ha meg hazudott, akkor meg a csapdájától tartottam. Végül egy fehér szobában találtam magam, szinte semmi sem volt benne, körülnéztem, mert még mindig reménykedtem. A sarokban egy ággyal szemben találtam magam, de senki sem feküdt benne, ezért levettem róla a szemem. Utána megláttam Louist, kórházi ruhát viselt és mezítláb volt. El tudom képzelni, hogy mennyi ideje lehet rajta ez a ruha, de azért remélem megfürdették. Közelebb mentem hozzá, nem éreztem, hogy büdös lenne és a ruhája is tisztának tűnt, tehát gondoskodtak róla.

-Harry, te vagy az? Te is meghaltál? –Kérdezte, tényleg látszott rajta, hogy nincs magánál, de én majd kimentem innen. Ez az ember egy disznó. Mégis mit képzel magáról, hogy ilyen körülmények között tartja Louist, és még csak segíteni sem akar rajta, hanem arra törekszik, hogy még rosszabb állapotban legyen? Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye és, hogy teljesen elboruljon az agya.

-Nem, Louis! Én nem haltam és te sem! –Mondtam neki, megfogtam a vállát, és egy kicsit megráztam, hogy térjen magához.

-Ez egy más világ, ez tényleg jobb. Jól fogod magad érezni, mert itt nincsenek szenvedések, mint a Földön! –Elborult az agya és ezt itt ebben a pillanatban nem fogom tudni helyre hozni. Kezelésre kell vinni, nem maradhat itt tovább.

-El kell innen jönnöd, nem maradhatsz tovább! –Mondtam neki határozottan, talán megijedhet, de nem érdekel, mert ez az igazság.

-Menjek vissza a Földre szenvedni? Bosszút állok a Milan csapatát, elmegyek kísérteni! –Tényleg komolyan mondta, súlyos a helyzet. Megfogtam a kezét, ki akartam őt ebből a szobából húzni, de ellenkezni, mert ő mindenáron maradni akart.

-Harry, szeretlek! Örülök, hogy miattam képes voltál meghalni, így együtt lehetünk! –A nyakamra borult és magához szorított nagyon erősen. Alig kaptam levegőt, szabadulni próbáltam, de nem ment.

-Louis, engedj el! Te életben vagy, érted? Nem maradhatsz ebben a szobában, még jobban be fogsz dilizni! –Kiabáltam, de alig bírtam, mert nem hagyott levegőhöz jutni.

-Szerethetjük egymást végre! –Kissé lazított a szorításból, így éltem az alkalommal és ellöktem őt magamtól, majd az ajtó felé rohantam. Nem akartam kimenni, hiszen nem hagyhatom őt itt ilyen állapotban. Le kell valahogy állítani. Nem sokáig időzött a földön feküdve, hamar felkelt és közeledett felém. Rájöttem, hogy nem szabad ellenkezni, mert az csak rosszabb lehet, viszonzom, amit szeretne, ha ez boldoggá teszi. Én is szerettem őt, így tényleg nem esett nehezemre. Meg akart csókolni és én hagytam. Végre közel érezhetem magamhoz, még ha el is borult az agya. Ez már nagyon hiányzott.

-Már senki sem állhat közénk, a túl világon mindenki elfogad minket és szeretnek is. Nem ítélnek el, nem kell senkinek sem megfelelni, lehetünk önmagunk. Ezt tanította nekem Troy, ő is nagyon sokat szenvedett a Földön, de sokkal boldogabb itt és teljesen igaza van. –Suttogta, tehát Troy még adta is alá a lovat, hogy összezavarja szerencsétlent. Hogy tehette? Elhúztam a fejem, mert szerettem volna őt kérdezni erről.

-Ki neked ez az ember? Honnan ismered?

-Nem ismertem, csak amikor ide kerültem, ebbe a világba. Eleinte féltem, de nagyon sok mindenre megtanított, hiszen ő már két éve meghalt.

-Értem, de ki kell, hogy ábrándítsalak, átvert téged! –Mondtam neki hidegvérrel, de talán nem kellett volna, mert lefagyott a mosoly az arcáról és nagyon csúnyán nézett rám. Nem tudom mi zajlott le épp az agyában, de érdekelt volna.

-Mi az, hogy átvert? –Kissé durva volt a hangneme, de sajnos meg kell tudnia az igazat. Mi van, ha agresszívvá válik? Inkább nem mondok neki semmit.

-Semmi, semmi, csak engem vertek át. Érted? Félreértetted! –Kimentettem magam.

-Mivel vertek át? Mi tudunk neked segíteni, hogy jól érezd itt magad! –Mondtam már kedvesen, én felálltam. Úgy éreztem, hogy sürgősen el kell hagynom a helyiséget, mert egy bolonddal vagyok összezárva, ráadásul ő a saját barátom, akit három hónapig halottnak hittem. Nem hiszem el, hogy ez történik, mégis mivel érdemeltük ki? Ez amolyan büntetés lenne számunkra? Ezek a kérdések születtek meg a fejemben, amire választ szeretnék kapni, azonban nem valószínű, hogy meg is tudom majd az okát.

-Mennem kell, majd még visszajövök!

-Ne! Ne menj el, örökre veled akarok maradni és nem hagyhatsz itt! Érted? –Féltem már nagyon tőle, meg attól is, hogy nem fog kiengedni. Valamit ki kell találnom, hogy hatással legyek rá.

-De muszáj, mert Troy szólt, hogy megmutat pár dolgot.

-Akkor menj, nekem is megmutatta az itteni világot.

Tehát ebből arra lehetett következtetni, hogy körbevezette a kastélyban, ezt nevezi ő az itteni világnak, más néven túlvilágnak. Kimentem, de Troy nem volt sehol, gondoltam, hogy nem fog egész végig az ajtóban állni. Lementem a bejárathoz, ott várt rám.

-Hogy ment? –Kérdezte. Nagyon fel voltam zaklatva.

-Nehezen. Meg van bolondulva, teljesen elborult az agya! Pszichiáterre lenne szüksége, tehát hamarosan el fogom innen vinni, mert nem maradhat tovább itt! Miért tartotta itt? Miért nem segített rajta? Miért jó ez magának? Miért jó, ha szenved?

-Nem tartozom magyarázattal, de van egy jó hírem! Hamarosan elviheted innen, de majd akkor, ha én mondom. Megértetted? Ja, és senkinek sem szólhatsz erről, amíg nem adok rá engedélyt.

Nem tudom mi ezzel a célja, de jobb lesz szót fogadni neki. Ma azonnal felkeresek egy szakembert, aki segíthet rajta. Nem tudom mennyi időt fog igénybe venni a felépülése. Nézelődtem a neten, vajon ki lenne a legjobb, majd egy óra válogatás után végre rászántam magam, hogy az egyiküket felhívjam. Nem sokat kellett várni, hogy felvegye. Adott egy időpontot jövő hétre. Ennek is örülök, mivel nem hetekig és hónapokat kell várni, mire sorra kerülök. Ez általában így szokott lenni.

Louis szemszöge

El sem tudom hinni azóta sem, hogy Harry meglátogatott. Azt ígérte visszajön, de nem tette. Troy sem mondta meg, hogy hol van, pedig megérdemelném őt. Nem értem. Már nem voltam olyan boldog, mint előtte, mert nincs itt velem és a tudat, hogy itt lehetne, de nem engedik. Már ő sincs az élők között, neki sem kell már szenvednie, mert itt sokkal jobb dolga lesz. Kezdem azt hinni, hogy mégsem olyan jó itt, még itt is lehet szenvedni. Leültem a sarokba és rám tört a sírás, mert már több napja, hogy semmi nyoma Harrynek. Kezdtem már arra gondolni, hogy talán visszament a Földre, az életbe. Érdekes, hogy neki volt visszaút, igaz, nekem is lett volna, de én maradni akartam. Most már késő, már nem tudnék visszamenni akkor sem, ha nagyon akarnám. Nincs kedvem egy koporsóban felébredni, gondolom már eltemettek.

Egyik éjszaka hallom, hogy az ajtó nyílik. Biztos csak Troy, ki más lenne. Senkit nem ismerek rajta kívül ebből a világból, pedig szívesen ismerkednék, de Troy szerint nekem ez nem tenne jót, tehát várnom kell vele. Felültem az ágyon és anyát láttam. Ő is meghalt?

-Te is meghaltál? –Kérdeztem.

-Nem, kisfiam! Te sem haltál meg! –Odalépett hozzám, és magához ölelt. Érdekes, mert Harry is pont ugyanezt mondta, amikor megkérdeztem tőle.

-Ez a túlvilág, itt minden jobb, mint a Földön. Neked is elmondom, hogy bosszút fogok állni a Milan csapatán, kísérteni fogok nekik!

-Hagyd abba ezt! Életben vagy, érted? Nem örülsz neki? –Kérdeztem, majd rám nézett.

-Én nem megyek oda vissza, szenvedni, soha. –Válaszoltam neki határozottan, nem vehet rá. Nekem itt van a helyem.

-Lejárt az időd! –Troy benyitott, és olyan hangnemben beszélt, mint még soha. Meg is lepődtem rajta.

-Ne menj el, anya! –Kiabáltam utána, mert ő már az ajtó felé sétált, hogy távozhasson. Nem hallgatott rám, lassan becsukódott az ajtó. Vártam egy kicsit, mert utánuk akartam menni. Végre kimehetek magamtól is, nem érdekel Troy mit fog mondani, nem lehetek ide bezárva, mert ő azt akarja. Lerohantam a lépcsőn, de aztán megálltam, mert beszélgetéseket hallottam. Ki kell hallgatnom, mert úgy érzem, rólam van szó.

-Miért csináltad ezt? –Hallottam anya hangját, ahogy teljesen kiborul. Lehetséges, hogy miattam.

-Szerinted? Ez a bosszúm, már évek óta meg akartam valósítani, most meg viseld is el! –Kiabálta Troy, nem értettem a viselkedését. Milyen bosszú? Lerohantam a lépcsőn, most van alkalmam innen kiszökni, hogy megkeressem Harryt. Nem érdekelt semmi, kiszaladtam a nyitva maradt ajtón.