34. rész

Két vadász fordult meg az erdőben, ez amúgy a szokásos napi rutinjuk, mivel minden délelőtt kilátogatnak vadászni egyet. Felmásztak az erődjükre és onnan lesték az állatokat. Azonban az egyikük valami furcsa dolgot észlelt, ami nem igazán szokott előfordulni erre felé.

-Odanézz, mi van ott? –Mondta az egyikük, miközben a másikra nézett, majd odamutatott. Ekkor a másik is odapillantott.

-Az ott micsoda? –Kérdezte meglepetten, a szája elé tette a kezét.

-Nem tudom, lehetséges, hogy gyilkosság történt itt. Utána kell néznünk!

-Igazad van! Menjünk!

Lemásztak, majd mentek a furcsaság felé, és ahogy egyre közelebb voltak hozzá, annál tisztább képet kaptak róla. Tisztán láthatón volt, hogy leszúrtak itt valakit, tehát innentől kezdve már futásnak eredtek, hátha még meg lehet menteni az életét. Egy másodpercen is múlhat az ilyen. Mikor odaértek, azonnal megvizsgálták, hogy mi a helyzet: hason szúrták és a kés nincs mellette. Valószínű az elkövető magával vitte, hogy véletlenül se bukjon le. Egyikük előhúzta a zsebéből a telefont és a mentőket hívta ki. Amíg ki nem értek, addig lefogták a sebet, hogy ne vérezzen el, bár így is elég sokat veszíthet, ami az életébe kerülhet. Tíz percen belül kint is voltak, azonnali ellátást kapott, rohantak is vele a kórházba. A vadászok nem tudták megmondani, hogy kicsoda, nem ismerték. A betegnél semmilyen irat nem volt, amivel be lehetett volna azonosítani, illetve telefonja sem volt, így a szeretteit sem tudták értesíteni. Azonban a kórházban az egyik orvosnak ismerős volt, míg végre rá is jött, hogy ki ez.

-Rájöttem, hogy miért volt ennyire ismerős! –Szólalt fel boldogan az orvos, ekkor minden ott dolgozó szeme rá szegeződött és várták a válaszát.

-A Milan játékosa, az, akit homoszexuálisnak tartanak. Értesítem is a csapatot.

Azonnal nyúlt a telefonhoz, és értesítette őket.

Harry szemszöge

Elég sokáig ültünk az autóban Louist keresve, de sehol sem akart felbukkanni, azonban az egyik fickónak megcsörrent a telefonja.

-Most baj lesz? A főnök az. –Mondta a másiknak, súgni akarta, de ez nem igen jött össze neki, mivel tisztán lehetett hallani, amit mond neki.

-Vedd fel, majd kitalálsz valamit.

-Remélem eszembe jut majd egy jó hazugság.

Beszéltek egy darabig, viszont fogalmam sincs, ki a főnök, a neve nem hangzott el, illetve azt sem, hogy ő miket mond. Később letette a telefont, majd felénk fordult.

-Remek, Louis kórházban van, valaki leszúrta!

-Tessék? –Kérdeztem vissza ledöbbenve, pedig tisztán hallottam, amit mondott.

-Jól hallottad, a barátodat leszúrták és a kórházban küzdenek az életéért!

Nem tudtam felfogni, hogy ez történt vele, de mégis igaz volt. Miért hazudnának ilyet? Louist mintha verné a sors, vagy nem tudom, de amióta Milánóba jött, azóta nagyon szerencsétlen mindenben. Nem igazán jöttek neki a dolgok, ha esetleg mégis, nem tartott neki sokáig, mert valami úgy is elrontotta. Komolyan nem értem, hogyan lehet egy ember ennyire balszerencsés. Vagy csak ilyen időket él meg? Esetleg rossz a hozzáállása a dolgokhoz? Mert az utóbbi időkben tényleg úgy tűnt, amin nem is csodálkozom, hiszen annyi negatív dolog történt vele az elmúlt pár hónapban. Úgy érezhette, hogy minden reménye elszállt, hogy neki csak ez jut. Ezt meg is tudom érteni és hiába mondja egy kívülálló, hogy álljon hozzá pozitívan, nem fog menni. Erősnek kell lenni ilyenkor, ami szintén nagyon nehéz.

Bementünk a kórházba, hogy megnézzük, mi van vele, ott voltak többen is a csapatból. Most biztos örülnek neki, oda is mentem hozzájuk.

-Lehet örülni, ezt akartátok úgy is! –Szóltam oda nekik flegmán.

-Neked meg mi bajod van?

-Louist leszúrták és bármikor meghalhat! –Kiabáltam.

-Szerinted mi ennek örülünk? Neked elmentek otthonról!

Na, jó, talán ennyi érzés még szorult beléjük. Otthagytam őket egyből, amint megpillantottam az orvost. Nem is kellett nagy távolságot megtennem, mert egyből jött felénk. Szomorúság ült ki az arcára, tehát nem hozhatott valami jó hírt. Előre féltem, mit fog mondani, minden porcikám remegni kezdett.

-Ugye jobban van? –Kérdeztem rá, a hangom is remegett, de azért még reménykedtem, hogy talán mégsem annyira rossz a helyzet.

-Sajnálom. –Majd lehajtotta a fejét, láttam rajta, hogy nem könnyű neki közölni velünk az igazságot.

-Mi baj van? –Faggattam tovább.

-Sajnálom, uram, de Louis Tomlinson alig öt perce hunyt el! –Nem nézett a szemembe, továbbra is a cipőmet bámulhatta. Alig tudtam elhinni, hogy ez történt, még feldolgozni sem tudtam azonnal az előbb elhangzott szavakat.

-Nem, az nem történhet meg!

Mindannyian ki voltunk borulva, még a Milan játékosai is megkönnyeztek miatta.

Eltelt egy hét, nélküle minden olyan más volt, teljesen üresnek éreztük magunkat. A kutyusa itt van, ő is annyira letört, mivel a gazdája már nincs többé. Itt van Eleanor, aki a közös gyereküket hordja a szíve alatt, de soha nem ismerheti meg az apját. Közeledik a temetés is, amin bizonyára rengetegen lesznek, annyira nem várom, mert ez annyira szomorú, de el kell engednünk. Mindannyian feketében voltunk már napok óta, majd lassan indulni kellett.

Csúnya idő volt, végig esett az eső, tehát az esernyőket is bekészítettük. Ahogyan jósoltam, tényleg rengetegen vannak. Nagyon hosszúra sikeredett, több órát kint álltunk az esőben, a sírjára rengeteg virág került. Még nem került ez említésre, hogy előző nap éjjelén elhamvasztották, ott is voltunk a virrasztáson, de azt nem láttuk, ahogy elég a teste, csak a hamvait mutatták meg nekünk. Kicsit furcsa, de ez van, nem tudom ki akarta így, de nem láttuk egyszer sem a holttestét. Lehetséges, hogy jobb így, hisz úgy csak fájdalmasabb lenne ez az egész. Nem tudom feldolgozni az elvesztését, de ezzel nem csak én vagyok így, szinte az összes napot átsírjuk. A végén tartottak érte egy szentmisét is, akkor már fedett és fűtött részen voltunk, sikerült átmelegedni a templomban ebben a két órában. Amúgy eredetileg csak egy órás lett volna a mise, de a pap plusz egy órában beszélt, kicsi untató volt a beszéde, az álmosság is rám jött közben. Mire hazaértünk, már este nyolc óra volt, nem volt kedvem már úgy semmihez, így gyorsan lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam, annak ellenére, hogy nem voltam álmos. Máskor éjfélkor feküdtem le, így persze, hogy forgolódtam.

Eleanor szemszöge

Végleg elvesztettem, pedig már kezdtem boldognak érezni magam mellette, úgy érzem, hogy megváltoztam miatta, de lehet, hogy a bennem fejlődő gyerek miatt. Azonban egy valami mégsem hagy nyugodni: nem vagyok benne biztos, hogy ő az apja, mert tényleg több pasassal voltam, mint amennyit bevallottam a többieknek. Bízom benne, hogy az övé, ha mégsem, akkor is őt tekintem majd az apjának, az ő nevén is fogom anyakönyveztetni a gyermeket. Van még három hónapom a terhességből, ideje lenne elmenni nőgyógyászhoz egy ultrahang vizsgálatra, hogy megtudjam a nemét, hiszen fel kell készülni, ruhákat kell neki venni, be kell rendezni a szobáját. Ha kell, akkor egyedül nevelem fel, nem érdekelnek már a férfiak, mint azelőtt, hála Istennek a kis csöppség megváltoztatta a hozzáállásomat. Nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik, de egy bizonyos büntetésnek fogom ezt fel, amiért nem tudtam őt megbecsülni, így a sors elvette őt tőlem és már esélyem sincs, hogy visszakapjam. Bele kell törődni, mert többé már nem él, csak az emléke, de az soha sem fog meghalni. Nincs miért Milánóban maradni, semmi sem köt már ide minket, minden megváltozott. Én hazaköltöztem a szüleimhez, Harry és Niall is, egy darabig biztos nem találkozom velük, de remélem, nem szakad meg örökre a kapcsolatunk. Jay időnként meglátogatott és én is őt, hiszen ő a gyerek nagymamája, amit persze csak remélek, de nem mondtam el senkinek. Teljesen feleslegesnek éreztem, senki sem fogja már számon kérni rajtam, hisznek nekem és most ez a legfontosabb.

Louis szemszöge

Nagyon féltem, miután elraboltak és kést emeltek rám. Könyörögtem, hogy ne tegyék meg, de hiábavaló volt, belém döfték a kést, majd azonnal kihúzták és elszaladtak. Csoda, hogy nem jött ki a hátamon a kés vége, annyira mélyen belém szúrták. A fájdalomtól már nem tudtam állva maradni, így össze is estem azonnal és csak reménykedni tudtam, hogy valaki rám talál, mert ahhoz már nem volt erőm, hogy a telefonhoz nyúljak. Lassan minden elsötétült előttem, minden kiesett, ami utána történt. Egyszer csak kiszállt a lelkem a testemből, és láttam saját magamat a műtőasztalon, egyre jobban eltávolodtam tőle, pedig vissza akartam menni, de valahogy nem ment. Utána egy hosszú fehér folyosó következett, ezen indultam el, egészen a végére kell érnem, hogy célba érjek, de onnan már nem lesz visszaút. Vajon elérek a végére, vagy közben vissza tudok majd fordulni? Ahogy haladtam, egyre jobban lehetett látni egy erős fényt, ami felkeltette az érdeklődésem. Valami azt súgta, hogy forduljak vissza, azonban megtenni elég nehezemre esett, de a lelkem mélyén tudtam, hogy az lenne a helyes megoldás, mert még nincs veszve semmi.

Harry szemszöge

Teltek a hónapok, összesen három, tehát már májust írnak a naptárak. Hihetetlen, milyen gyorsan elmúlt az idő, el sem hiszem, hogy már három hónapja annak, hogy Louis nincs közöttünk. Mindennap imádkoztam érte, tudtam róla, hogy odafentről néz minket. Az életem is megváltozott, amióta visszatértünk Milánónól, már nem vagyok annyit a barátaimmal, Niallel is csak ritkán találkozunk. Eleanorral meg csak neten tartom a kapcsolatot, hamarosan megszületik a gyereke, azt már lehet tudni, hogy kislánya lesz. Egyik nap kiürítem a postaládát, amúgy ebben tényleg nincs semmi érdekes, majd csak akkor, amikor felbontom a névtelen levelet. Nem volt rajta a feladó neve, ez nagyon kíváncsivá tett, de a tartalma még jobban: „A halottnak hitt barátod még életben van”

Csak ennyit tartalmazott, egyből Louis ugrott be, mivel más barátom nem halt meg, legalábbis nem tudok róla. Mi az, hogy életben van? Ez lehetetlen, hiszen három hónapja el lett temetve, előtte meg el is hamvasztották. Olyan nincs, hogy feltámadjon. Összegyűrtem és kidobtam a kukába, biztos valaki szórakozik, de nem fogja sokáig húzni. Eltelt körülbelül egy hét és kiderült, hogy nem csak én kaptam ilyen levelet, hanem Eleanor, Jay és Niall is. Jött is a következő: „Akarod tudni, hogy hol van? Akkor május 8-án gyere ki a parkba éjfélkor”

Egyre jobb, lehet, csapdát akar nekünk állítani, de utána meg már csak úgy voltam vele, hogy nekem, mert a második levelet a többiek nem kapták meg, csak én. Ki szórakozik itt?

Még csak negyedike van, tehát négy napom van gondolkodni rajta. Természetesen a félelem úrrá lett rajtam, mivel nem hittem benne, hogy él, ha így lenne, már megkeresett volna minket. Nem hinném, hogy képes lenne arra, hogy elhitesse mindenkivel, hogy meghalt, nem lenne szép tőle, mert majdnem kikészültünk tőle, rengeteget szenvedtünk. Erre ő képtelen, pontosan tudom. Kockáztatnom kell, tehát megyek. A napok innentől kezdve nagyon lassan teltek, mégsem vártam, hogy eljöjjön, de egyszer mindennek el kell érkeznie, tehát már itt vagyunk. Éjfélkor felkeltem és kisétáltam a parkba, ahová a névtelen feladó kérte. Mikor odaértem, egyre jobban remegni kezdett minden testrészem a félelemtől, a szívem majd kiugrott a helyéről. Körül néztem, hátha már végre jön, de még semmi. Vártam, ameddig csak kellett és hamarosan egy árnyékot pillantottam meg a falon, egy férfi lehetett az. Odanéztem, elég ijesztően festett a fickó és kopasz is volt, nem épp fiatal, talán középkorú.

-Jó estét! –Köszönt, hangja nagyon félelmetes volt.

-Jó estét, uram! –Tartottam tőle.

-Tehát mégiscsak kijöttél. –Nevetni kezdett, én meg nem értettem, hogy mi ennyire vicces.

-Igen, de nem hinném, hogy Louis életben van. Miért akarta, hogy idejöjjek? –Kérdeztem remegő hangon.

-Nem hiszel nekem, szerinted én hazudozó vagyok?

-Ne haragudjon, de nem tűnik megbízhatónak, és ha életben lenne, már rég elő jött volna, már három hónap telt el a halála óta! –Kiabáltam, azonban nem idegességből, csak a félelem miatt. Legjobb lesz lelépni, tehát egyre hátrébb léptem tőle.

-Maradj már csöndben, meghallhatnak! Esküszöm, hogy életben van, meg is tudom neked mutatni. –Bizonygatta továbbra is, de ezzel nem megy semmire, míg nem látom a saját szememmel.

-Oké, de akkor bizonyítsa be, hogy él, illetve indokolja meg, hogy eddig miért nem keresett minket.

-Rendben, akkor gyere velem!

Hazudik, úgy érzem. Lehet, csapdát akar nekem állítani, de nem rettentem vissza, legfeljebb Louis után megyek én is, mit számít már, ha már itt vagyok. Beszálltam az autójába, és mentünk az úton folyamatosan, tíz perc volt mindössze, de nekem óráknak telt.

-Itt vagyunk! Szállj k! –Szólt hozzám kissé durván, én azonnal kipattantam a kocsiból.

-Mehetünk. –Szóltam. Ezután indult, én meg utána mentem, de még mindig izgultam, még mindig reménykedtem, hogy nem egy csapda és tényleg ott lesz valahol Louis, azonban a szívem mélyén mégis tudtam, hogy naiv gondolat ez és most végem. Mindegy, ez van.

Megérdemlem, amiért bedőltem egy ilyen embernek, már a halálra készülök. Remélem, hamar végez majd velem és nem kínoz hosszú hónapokon keresztül. Egy fura épületbe értünk, eléggé le volt pukkanva, viszont belülről már máshogy festett. Be volt rendezve, látszott rajta, hogy karban van tartva. Az emeletre mentünk fel ott végig mentünk egy hosszú folyosón, mire végre célba értünk.

-Itt is vagyunk, csak Louis most nincs itt, de majd hamarosan jön.

Mégis mit képzel? Ide felhoz, aztán nincs is itt? Gondolhattam volna, hogy csak átverés az egész.

-Mondja meg az igazat! Mit akar tőlem? –Fordultam felé, ő felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.

-Az igazat mondtam, Louis itt lakik nálam, csak most nincs otthon. –Halál komolynak tűnt, és még részeg sem volt.

-Most akkor hol van?

-Reggel jön. Várd meg.

Most meg terel, egyre gyanúsabb és biztosabb, hogy hazudik, de nem tudom mire jó ez neki. Mit akar vele csinálni? Egyre jobban félek, de már nincs visszaút. Nem hiszem, hogy el fog engedni.

-Nem tudom megvárni, inkább visszajövök.

-Ahogy gondolod. Menj csak, ha nem akarod látni. –Mondta teljesen higgadtan. Én meg az ajtó felé vettem az irányt, majd kiléptem rajta. Nagyon izgultam mégis, főleg, amikor már kint voltam. Futásnak eredtem és nem álltam meg addig, amíg ki nem értem az utcára. Nem akartam hazamenni, mert azért mégis kíváncsi voltam, ha meg hazudott, akkor legfeljebb lebuktatom. Azonban tényleg meg voltam lepődve, hogy nem akart bántani, és simán elengedett. Leültem egy padra és folyamatosan az épületet néztem, de nem történt semmi. Lassan úrrá lett rajtam az álmosság, képtelen voltam a szememet nyitva tartani és mire felébredtem, már reggel volt. Eléggé meleg nap elé nézünk, már azzal is jól indult, hogy sütött a nap. Felálltam, kinyújtóztattam magam, majd megindultam. Nagyon kíváncsi voltam, ezért én magam mentem vissza. Kopogtattam, a kopasz ajtót nyitott.

-Mégis visszajöttél?

-Igen, szeretném látni Louist. –Mondtam határozottan, miközben összefontam a karom a mellkasom előtt. Ő csak mosolygott, kilépett az ajtón, majd bezárta.

-Indulhatunk akkor. –Mondta, majd megindult, nem várta meg mit reagálok, ezért követtem.

-Most meg hová megyünk?

-Hazahozom Louist, szállj be az autóba!

Megtettem, amit kért. Nagyon izgatott voltam már.