35. rész

Itt vagyok, és elnézést a késésért. Nem nagyon tudtam írni, de most bepótoltam. Nem gondoltam volna, hogy már ma fel tudom tenni a részt, de lényeg, hogy ma nagyon belehúztam és remélem így lesz ez végig. Mivel hamarosan befejeződik a történet, oldalt ismét lehet szavazni, hogy mi legyen a vége. Amire a legtöbb szavazat érkezik, olyan vége lesz neki. 40 részes lesz, annyit már elárulok. Ja, és most ez a kedvenc képem, annyira tetszik. Jó olvasást, hagyjatok magatok után nyomot.

Louis szemszöge

Hirtelen nem tudtam hol vagyok, egy fehér szobában találtam magam, ami teljesen üres volt, gondolom csak egy ágy volt benne, amiben feküdtem. Semmit sem tudtam, minden elveszett, talán soha többé nem térek vissza a Földre. Itt van az én új helyem és talán jobb is lesz itt. Vége a szenvedéseimnek, többé nem kell visszamennem a Milanba sem. Megöltek, azonban a barátaim és a családom hiányozni fog. Biztosan sírnak értem és gyászolnak. Lassan nyílt az ajtó, egy kopasz úr lépett be rajta. Ő vajon ki lehet?

-Látom magadhoz tértél, fiam! –Szólalt meg durva hangján. Nem tűnt valami kedvesnek. Azt hittem a túlvilágon minden jó, de ezek szerint tévedtem. Azonban nem szabad azonnal ítélkezni, lehet, hogy a legkedvesebb ebben a világban.

-Hol vagyok? –Kérdeztem bizonytalanul.

-Kelj fel és nézz körül. Hónapok óta komában voltál, sőt le is mondtak rólad, de én elhoztalak ide.

-A túlvilágon vagyok? Erre vártam már mióta. –Kiáltottam fel örömömben, de ő furcsán nézett rám. Nem mondott semmit, hallgatott, miközben engem vizsgálgatott.

-Mi a baj? –Kérdeztem aggódva.

-Semmi! Érezd jól magad a túlvilágban, garantálom, hogy jól fogod magad érezni.

Megfogta a kezem és kirángatott az ágyból. Én nem tudtam megtartani magam, hanem a földre huppantam.

-Ne ilyen durván! –Rászóltam, ő letérdelt elém, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Én éltem vele.

-Ne haragudj, itt minden másképp megy, mint a Földön! Szoknod kell még ezt a világot!

-Igen, lehetséges. Kimehetek innen?

-Maradj még, túl korai lenne.

Visszamentem az ágyamba, annak ellenére, hogy jól voltam. Lehet csak unalmamban tettem, mivel ebben a szobában semmit sem lehet csinálni. Lehet nem is olyan izgalmas a túlvilág? Hisz semmi jó nem történik, tök átlagos és ezerszer unalmasabb, mint a földi élet. Bár visszamehetnék. Bosszút kéne állnom valahogy a Milan csapatát, de innen hogyan jussak el oda? Lehet nem is észlelnének, amiért már nem vagyok közöttük, hisz eltávoztam. Sok olyat hallottam, hogy bizonyos szellemek visszamennek kísérteni, akkor én miért ne tehetném meg? Megcsinálom, elmegyek és ijesztgetni fogom őket, ez után meg már végre megtanulják, hogy kivel is szórakoztak, illetve, hogy kit tettek tönkre. Miattuk kellett meghalnom, ez igazságtalan. Ebbe nem nyugszom bele.

Harry szemszöge

A kopasz úr Troy néven mutatkozott be, hamarosan ő is megtanulta az enyémet és hát nem is volt olyan rossz ember, mint amilyennek kinézett. Remélem, nem akar átverni Louissal kapcsolatban, még mindig nem tudom elhinni, hogy életben lehet. Egy kastélyhoz értünk, külsőleg úgy tűnt, hogy tele van kísértettel, de lehet nincs így. Kíváncsi leszek a belsejére is, lehet, hogy csodaszép. De ő sem gondolhatta komolyan, hogy itt tartja Louist. Ha életben van, akkor miért nem jött el hozzánk? Miért hagyta, hogy ebben a hitben éljünk? Vagy esetleg ez az ember fogva tartja, nem engedi ki? Minden meglehet, de kár is találgatni, hiszen nem jártam messze az igazságtól. Mindjárt kiderül minden és megvilágosodom, azonban ez körülbelül tíz perc múlva érkezik el. Beléptünk a hatalmas kastélyba és hát nem tévedtem, tényleg csodálatosan nézett ki: mindenütt fehér falak, arany motívumokkal díszítve, a bútorok is aranyozottak voltak. Piros szőnyeg, aminek a széle szintén arany volt.

-Ez gyönyörű! –Áradoztam, közben meg szétnéztem, nem tudtam vele betelni.

-Figyelmeztetlek, hogy Louis nincs magánál, azt hiszi, hogy ő egy szellem és a túl világon van. Folyton arról beszél, hogy bosszút áll a Milan csapatán, elmegy hozzájuk kísérteni. Természetesen nem engedtem ki innen, mert akkor azonnal rádöbbenne, hogy a Földön van.

Hogy tehette ezt? Miért hagyta, hogy bedilizzen? Legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, de vissza kellett magam fognom.

-De miért? Miért nem mondta el neki az igazat? Miért hagyta, hogy bedilizzen? –Túl sok volt a miért, gondoltam, hogy nem fogok rájuk választ kapni. Kár volt érte.

-Mert rossz állapotban volt, depressziós és nem hagyhattam, hogy jobban lesüllyedjen, inkább hagytam álomvilágban élni, azt gondoltam, hogy így jobb neki. –Magyarázkodott, azonban közel sem biztos, hogy valóban így jobb neki, hisz ez csak rontja a helyzetet és tényleg diliházba kell majd szállítani.

-Három hónapig így élt? –Kérdeztem aggódva.

-Nem, kómában volt és csak egy hete tért magához.

-Egyáltalán hogy került magához, hisz úgy volt, hogy meghalt, el is temettük.

-Csak egy kérdést szeretnék feltenni. Láttad a holttestét, mielőtt koporsóba tették?

Ez a kérdés elgondolkodtatott, kellett egy kis idő, mire felfogtam ezt az egészet, illetve arra is, hogy visszaemlékezzem. Akkor jutott eszembe, hogy hamvasztás történt, de olyan módon, hogy se én, se más nem látta a testét, csak kizárólag a hamvait. Itt állt bennem össze a kép, hogy ez lehetett az oka, mivel életben van, így nyilván nem láthatta senki holtan. Valószínűleg más valakit hamvasztottak el akkor, minket meg félre vezettek.

-Igen, emlékszem már. –Szólaltam meg, majd kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat.

-Azon az éjjelen hamvasztották el, de érdekes módon senki sem látta a holttestét. Egyértelmű volt számunkra, hogy majd láthatjuk, de mire észbe kaptunk, már csak a port mutatták meg nekünk. Nagyon furának tartottam, de hittem benne, és még így teljesen biztosak voltunk, hogy elvesztettük őt.

-Igen, pontosan így volt. Az én parancsomra.

-Ezt nem hiszem el! De miért vitte el?

-Majd egy napon megtudod.

Egyre furcsább nekem ez az ember, mintha valamit titkolna, most is utalt arra, hogy van olyan dolog az életében, amit én nem tudhatok még és Louishoz kapcsolódik, meg gondolom hozzá is.

-Ismeri Louist? –Kérdeztem rá meglepődve.

-Igen, de ő nem ismer engem, azt hiszi, hogy én is egy szellem vagyok, aki vele lakik.

-Bemehetek hozzá? –Reméltem, hogy nem fogja ezt megtagadni tőlem, ha már ilyen hihetetlen dolgokat hordott össze. Ideje bebizonyítania.

-Hát persze, felkísérlek, mert nem tudod, hol van. –Pontosan ezt vártam tőle, ennek ellenére mégis hálásnak éreztem magam iránta, még ha ez disznóságnak is számít. Utálnom kéne, amiért elvette Louist, de mégsem tudtam, mivel egészen idáig kómában volt. Legalább láthattuk volna, de nem így volt, mert abban a hitben kellett élnünk, hogy hallott és az rettenetes volt. Kezdtünk már beleszokni, hogy ő nincs, erre meg egy hatalmas meglepetés történik, amire senki sem számított volna, legkevésbé én. Nem hiszem, hogy ezt bárki is elhitte volna. Hogy őszinte legyek, én is kételkedtem, de mégis eljöttem, mert furdalt a kíváncsiság. Felmentünk a csodaszép lépcsőn, ami piros szőnyeggel volt lefedve, öröm volt rajta lépkedni. Utána egy hosszú folyosón mentünk végig, ahol végig arannyal borított ajtók voltak, és már csak arra vártam, hogy melyik szobában lehet Louis. Megálltunk a folyosó végében, a legutolsó volt az övé.

-Menj be és beszélgess vele, én itt maradok! –Mondta, ekkor én beálltam az ajtó elé, a kezemet a kilincsre helyeztem, ami remegett, majd szép lassan lenyomtam. Nem mertem hirtelen mozdulatokat tenni, mivel ha igazat beszélt, akkor nem akartam ráijeszteni Louisra. Ha meg hazudott, akkor meg a csapdájától tartottam. Végül egy fehér szobában találtam magam, szinte semmi sem volt benne, körülnéztem, mert még mindig reménykedtem. A sarokban egy ággyal szemben találtam magam, de senki sem feküdt benne, ezért levettem róla a szemem. Utána megláttam Louist, kórházi ruhát viselt és mezítláb volt. El tudom képzelni, hogy mennyi ideje lehet rajta ez a ruha, de azért remélem megfürdették. Közelebb mentem hozzá, nem éreztem, hogy büdös lenne és a ruhája is tisztának tűnt, tehát gondoskodtak róla.

-Harry, te vagy az? Te is meghaltál? –Kérdezte, tényleg látszott rajta, hogy nincs magánál, de én majd kimentem innen. Ez az ember egy disznó. Mégis mit képzel magáról, hogy ilyen körülmények között tartja Louist, és még csak segíteni sem akar rajta, hanem arra törekszik, hogy még rosszabb állapotban legyen? Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye és, hogy teljesen elboruljon az agya.

-Nem, Louis! Én nem haltam és te sem! –Mondtam neki, megfogtam a vállát, és egy kicsit megráztam, hogy térjen magához.

-Ez egy más világ, ez tényleg jobb. Jól fogod magad érezni, mert itt nincsenek szenvedések, mint a Földön! –Elborult az agya és ezt itt ebben a pillanatban nem fogom tudni helyre hozni. Kezelésre kell vinni, nem maradhat itt tovább.

-El kell innen jönnöd, nem maradhatsz tovább! –Mondtam neki határozottan, talán megijedhet, de nem érdekel, mert ez az igazság.

-Menjek vissza a Földre szenvedni? Bosszút állok a Milan csapatát, elmegyek kísérteni! –Tényleg komolyan mondta, súlyos a helyzet. Megfogtam a kezét, ki akartam őt ebből a szobából húzni, de ellenkezni, mert ő mindenáron maradni akart.

-Harry, szeretlek! Örülök, hogy miattam képes voltál meghalni, így együtt lehetünk! –A nyakamra borult és magához szorított nagyon erősen. Alig kaptam levegőt, szabadulni próbáltam, de nem ment.

-Louis, engedj el! Te életben vagy, érted? Nem maradhatsz ebben a szobában, még jobban be fogsz dilizni! –Kiabáltam, de alig bírtam, mert nem hagyott levegőhöz jutni.

-Szerethetjük egymást végre! –Kissé lazított a szorításból, így éltem az alkalommal és ellöktem őt magamtól, majd az ajtó felé rohantam. Nem akartam kimenni, hiszen nem hagyhatom őt itt ilyen állapotban. Le kell valahogy állítani. Nem sokáig időzött a földön feküdve, hamar felkelt és közeledett felém. Rájöttem, hogy nem szabad ellenkezni, mert az csak rosszabb lehet, viszonzom, amit szeretne, ha ez boldoggá teszi. Én is szerettem őt, így tényleg nem esett nehezemre. Meg akart csókolni és én hagytam. Végre közel érezhetem magamhoz, még ha el is borult az agya. Ez már nagyon hiányzott.

-Már senki sem állhat közénk, a túl világon mindenki elfogad minket és szeretnek is. Nem ítélnek el, nem kell senkinek sem megfelelni, lehetünk önmagunk. Ezt tanította nekem Troy, ő is nagyon sokat szenvedett a Földön, de sokkal boldogabb itt és teljesen igaza van. –Suttogta, tehát Troy még adta is alá a lovat, hogy összezavarja szerencsétlent. Hogy tehette? Elhúztam a fejem, mert szerettem volna őt kérdezni erről.

-Ki neked ez az ember? Honnan ismered?

-Nem ismertem, csak amikor ide kerültem, ebbe a világba. Eleinte féltem, de nagyon sok mindenre megtanított, hiszen ő már két éve meghalt.

-Értem, de ki kell, hogy ábrándítsalak, átvert téged! –Mondtam neki hidegvérrel, de talán nem kellett volna, mert lefagyott a mosoly az arcáról és nagyon csúnyán nézett rám. Nem tudom mi zajlott le épp az agyában, de érdekelt volna.

-Mi az, hogy átvert? –Kissé durva volt a hangneme, de sajnos meg kell tudnia az igazat. Mi van, ha agresszívvá válik? Inkább nem mondok neki semmit.

-Semmi, semmi, csak engem vertek át. Érted? Félreértetted! –Kimentettem magam.

-Mivel vertek át? Mi tudunk neked segíteni, hogy jól érezd itt magad! –Mondtam már kedvesen, én felálltam. Úgy éreztem, hogy sürgősen el kell hagynom a helyiséget, mert egy bolonddal vagyok összezárva, ráadásul ő a saját barátom, akit három hónapig halottnak hittem. Nem hiszem el, hogy ez történik, mégis mivel érdemeltük ki? Ez amolyan büntetés lenne számunkra? Ezek a kérdések születtek meg a fejemben, amire választ szeretnék kapni, azonban nem valószínű, hogy meg is tudom majd az okát.

-Mennem kell, majd még visszajövök!

-Ne! Ne menj el, örökre veled akarok maradni és nem hagyhatsz itt! Érted? –Féltem már nagyon tőle, meg attól is, hogy nem fog kiengedni. Valamit ki kell találnom, hogy hatással legyek rá.

-De muszáj, mert Troy szólt, hogy megmutat pár dolgot.

-Akkor menj, nekem is megmutatta az itteni világot.

Tehát ebből arra lehetett következtetni, hogy körbevezette a kastélyban, ezt nevezi ő az itteni világnak, más néven túlvilágnak. Kimentem, de Troy nem volt sehol, gondoltam, hogy nem fog egész végig az ajtóban állni. Lementem a bejárathoz, ott várt rám.

-Hogy ment? –Kérdezte. Nagyon fel voltam zaklatva.

-Nehezen. Meg van bolondulva, teljesen elborult az agya! Pszichiáterre lenne szüksége, tehát hamarosan el fogom innen vinni, mert nem maradhat tovább itt! Miért tartotta itt? Miért nem segített rajta? Miért jó ez magának? Miért jó, ha szenved?

-Nem tartozom magyarázattal, de van egy jó hírem! Hamarosan elviheted innen, de majd akkor, ha én mondom. Megértetted? Ja, és senkinek sem szólhatsz erről, amíg nem adok rá engedélyt.

Nem tudom mi ezzel a célja, de jobb lesz szót fogadni neki. Ma azonnal felkeresek egy szakembert, aki segíthet rajta. Nem tudom mennyi időt fog igénybe venni a felépülése. Nézelődtem a neten, vajon ki lenne a legjobb, majd egy óra válogatás után végre rászántam magam, hogy az egyiküket felhívjam. Nem sokat kellett várni, hogy felvegye. Adott egy időpontot jövő hétre. Ennek is örülök, mivel nem hetekig és hónapokat kell várni, mire sorra kerülök. Ez általában így szokott lenni.

Louis szemszöge

El sem tudom hinni azóta sem, hogy Harry meglátogatott. Azt ígérte visszajön, de nem tette. Troy sem mondta meg, hogy hol van, pedig megérdemelném őt. Nem értem. Már nem voltam olyan boldog, mint előtte, mert nincs itt velem és a tudat, hogy itt lehetne, de nem engedik. Már ő sincs az élők között, neki sem kell már szenvednie, mert itt sokkal jobb dolga lesz. Kezdem azt hinni, hogy mégsem olyan jó itt, még itt is lehet szenvedni. Leültem a sarokba és rám tört a sírás, mert már több napja, hogy semmi nyoma Harrynek. Kezdtem már arra gondolni, hogy talán visszament a Földre, az életbe. Érdekes, hogy neki volt visszaút, igaz, nekem is lett volna, de én maradni akartam. Most már késő, már nem tudnék visszamenni akkor sem, ha nagyon akarnám. Nincs kedvem egy koporsóban felébredni, gondolom már eltemettek.

Egyik éjszaka hallom, hogy az ajtó nyílik. Biztos csak Troy, ki más lenne. Senkit nem ismerek rajta kívül ebből a világból, pedig szívesen ismerkednék, de Troy szerint nekem ez nem tenne jót, tehát várnom kell vele. Felültem az ágyon és anyát láttam. Ő is meghalt?

-Te is meghaltál? –Kérdeztem.

-Nem, kisfiam! Te sem haltál meg! –Odalépett hozzám, és magához ölelt. Érdekes, mert Harry is pont ugyanezt mondta, amikor megkérdeztem tőle.

-Ez a túlvilág, itt minden jobb, mint a Földön. Neked is elmondom, hogy bosszút fogok állni a Milan csapatán, kísérteni fogok nekik!

-Hagyd abba ezt! Életben vagy, érted? Nem örülsz neki? –Kérdeztem, majd rám nézett.

-Én nem megyek oda vissza, szenvedni, soha. –Válaszoltam neki határozottan, nem vehet rá. Nekem itt van a helyem.

-Lejárt az időd! –Troy benyitott, és olyan hangnemben beszélt, mint még soha. Meg is lepődtem rajta.

-Ne menj el, anya! –Kiabáltam utána, mert ő már az ajtó felé sétált, hogy távozhasson. Nem hallgatott rám, lassan becsukódott az ajtó. Vártam egy kicsit, mert utánuk akartam menni. Végre kimehetek magamtól is, nem érdekel Troy mit fog mondani, nem lehetek ide bezárva, mert ő azt akarja. Lerohantam a lépcsőn, de aztán megálltam, mert beszélgetéseket hallottam. Ki kell hallgatnom, mert úgy érzem, rólam van szó.

-Miért csináltad ezt? –Hallottam anya hangját, ahogy teljesen kiborul. Lehetséges, hogy miattam.

-Szerinted? Ez a bosszúm, már évek óta meg akartam valósítani, most meg viseld is el! –Kiabálta Troy, nem értettem a viselkedését. Milyen bosszú? Lerohantam a lépcsőn, most van alkalmam innen kiszökni, hogy megkeressem Harryt. Nem érdekelt semmi, kiszaladtam a nyitva maradt ajtón. 

34. rész

Két vadász fordult meg az erdőben, ez amúgy a szokásos napi rutinjuk, mivel minden délelőtt kilátogatnak vadászni egyet. Felmásztak az erődjükre és onnan lesték az állatokat. Azonban az egyikük valami furcsa dolgot észlelt, ami nem igazán szokott előfordulni erre felé.

-Odanézz, mi van ott? –Mondta az egyikük, miközben a másikra nézett, majd odamutatott. Ekkor a másik is odapillantott.

-Az ott micsoda? –Kérdezte meglepetten, a szája elé tette a kezét.

-Nem tudom, lehetséges, hogy gyilkosság történt itt. Utána kell néznünk!

-Igazad van! Menjünk!

Lemásztak, majd mentek a furcsaság felé, és ahogy egyre közelebb voltak hozzá, annál tisztább képet kaptak róla. Tisztán láthatón volt, hogy leszúrtak itt valakit, tehát innentől kezdve már futásnak eredtek, hátha még meg lehet menteni az életét. Egy másodpercen is múlhat az ilyen. Mikor odaértek, azonnal megvizsgálták, hogy mi a helyzet: hason szúrták és a kés nincs mellette. Valószínű az elkövető magával vitte, hogy véletlenül se bukjon le. Egyikük előhúzta a zsebéből a telefont és a mentőket hívta ki. Amíg ki nem értek, addig lefogták a sebet, hogy ne vérezzen el, bár így is elég sokat veszíthet, ami az életébe kerülhet. Tíz percen belül kint is voltak, azonnali ellátást kapott, rohantak is vele a kórházba. A vadászok nem tudták megmondani, hogy kicsoda, nem ismerték. A betegnél semmilyen irat nem volt, amivel be lehetett volna azonosítani, illetve telefonja sem volt, így a szeretteit sem tudták értesíteni. Azonban a kórházban az egyik orvosnak ismerős volt, míg végre rá is jött, hogy ki ez.

-Rájöttem, hogy miért volt ennyire ismerős! –Szólalt fel boldogan az orvos, ekkor minden ott dolgozó szeme rá szegeződött és várták a válaszát.

-A Milan játékosa, az, akit homoszexuálisnak tartanak. Értesítem is a csapatot.

Azonnal nyúlt a telefonhoz, és értesítette őket.

Harry szemszöge

Elég sokáig ültünk az autóban Louist keresve, de sehol sem akart felbukkanni, azonban az egyik fickónak megcsörrent a telefonja.

-Most baj lesz? A főnök az. –Mondta a másiknak, súgni akarta, de ez nem igen jött össze neki, mivel tisztán lehetett hallani, amit mond neki.

-Vedd fel, majd kitalálsz valamit.

-Remélem eszembe jut majd egy jó hazugság.

Beszéltek egy darabig, viszont fogalmam sincs, ki a főnök, a neve nem hangzott el, illetve azt sem, hogy ő miket mond. Később letette a telefont, majd felénk fordult.

-Remek, Louis kórházban van, valaki leszúrta!

-Tessék? –Kérdeztem vissza ledöbbenve, pedig tisztán hallottam, amit mondott.

-Jól hallottad, a barátodat leszúrták és a kórházban küzdenek az életéért!

Nem tudtam felfogni, hogy ez történt vele, de mégis igaz volt. Miért hazudnának ilyet? Louist mintha verné a sors, vagy nem tudom, de amióta Milánóba jött, azóta nagyon szerencsétlen mindenben. Nem igazán jöttek neki a dolgok, ha esetleg mégis, nem tartott neki sokáig, mert valami úgy is elrontotta. Komolyan nem értem, hogyan lehet egy ember ennyire balszerencsés. Vagy csak ilyen időket él meg? Esetleg rossz a hozzáállása a dolgokhoz? Mert az utóbbi időkben tényleg úgy tűnt, amin nem is csodálkozom, hiszen annyi negatív dolog történt vele az elmúlt pár hónapban. Úgy érezhette, hogy minden reménye elszállt, hogy neki csak ez jut. Ezt meg is tudom érteni és hiába mondja egy kívülálló, hogy álljon hozzá pozitívan, nem fog menni. Erősnek kell lenni ilyenkor, ami szintén nagyon nehéz.

Bementünk a kórházba, hogy megnézzük, mi van vele, ott voltak többen is a csapatból. Most biztos örülnek neki, oda is mentem hozzájuk.

-Lehet örülni, ezt akartátok úgy is! –Szóltam oda nekik flegmán.

-Neked meg mi bajod van?

-Louist leszúrták és bármikor meghalhat! –Kiabáltam.

-Szerinted mi ennek örülünk? Neked elmentek otthonról!

Na, jó, talán ennyi érzés még szorult beléjük. Otthagytam őket egyből, amint megpillantottam az orvost. Nem is kellett nagy távolságot megtennem, mert egyből jött felénk. Szomorúság ült ki az arcára, tehát nem hozhatott valami jó hírt. Előre féltem, mit fog mondani, minden porcikám remegni kezdett.

-Ugye jobban van? –Kérdeztem rá, a hangom is remegett, de azért még reménykedtem, hogy talán mégsem annyira rossz a helyzet.

-Sajnálom. –Majd lehajtotta a fejét, láttam rajta, hogy nem könnyű neki közölni velünk az igazságot.

-Mi baj van? –Faggattam tovább.

-Sajnálom, uram, de Louis Tomlinson alig öt perce hunyt el! –Nem nézett a szemembe, továbbra is a cipőmet bámulhatta. Alig tudtam elhinni, hogy ez történt, még feldolgozni sem tudtam azonnal az előbb elhangzott szavakat.

-Nem, az nem történhet meg!

Mindannyian ki voltunk borulva, még a Milan játékosai is megkönnyeztek miatta.

Eltelt egy hét, nélküle minden olyan más volt, teljesen üresnek éreztük magunkat. A kutyusa itt van, ő is annyira letört, mivel a gazdája már nincs többé. Itt van Eleanor, aki a közös gyereküket hordja a szíve alatt, de soha nem ismerheti meg az apját. Közeledik a temetés is, amin bizonyára rengetegen lesznek, annyira nem várom, mert ez annyira szomorú, de el kell engednünk. Mindannyian feketében voltunk már napok óta, majd lassan indulni kellett.

Csúnya idő volt, végig esett az eső, tehát az esernyőket is bekészítettük. Ahogyan jósoltam, tényleg rengetegen vannak. Nagyon hosszúra sikeredett, több órát kint álltunk az esőben, a sírjára rengeteg virág került. Még nem került ez említésre, hogy előző nap éjjelén elhamvasztották, ott is voltunk a virrasztáson, de azt nem láttuk, ahogy elég a teste, csak a hamvait mutatták meg nekünk. Kicsit furcsa, de ez van, nem tudom ki akarta így, de nem láttuk egyszer sem a holttestét. Lehetséges, hogy jobb így, hisz úgy csak fájdalmasabb lenne ez az egész. Nem tudom feldolgozni az elvesztését, de ezzel nem csak én vagyok így, szinte az összes napot átsírjuk. A végén tartottak érte egy szentmisét is, akkor már fedett és fűtött részen voltunk, sikerült átmelegedni a templomban ebben a két órában. Amúgy eredetileg csak egy órás lett volna a mise, de a pap plusz egy órában beszélt, kicsi untató volt a beszéde, az álmosság is rám jött közben. Mire hazaértünk, már este nyolc óra volt, nem volt kedvem már úgy semmihez, így gyorsan lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam, annak ellenére, hogy nem voltam álmos. Máskor éjfélkor feküdtem le, így persze, hogy forgolódtam.

Eleanor szemszöge

Végleg elvesztettem, pedig már kezdtem boldognak érezni magam mellette, úgy érzem, hogy megváltoztam miatta, de lehet, hogy a bennem fejlődő gyerek miatt. Azonban egy valami mégsem hagy nyugodni: nem vagyok benne biztos, hogy ő az apja, mert tényleg több pasassal voltam, mint amennyit bevallottam a többieknek. Bízom benne, hogy az övé, ha mégsem, akkor is őt tekintem majd az apjának, az ő nevén is fogom anyakönyveztetni a gyermeket. Van még három hónapom a terhességből, ideje lenne elmenni nőgyógyászhoz egy ultrahang vizsgálatra, hogy megtudjam a nemét, hiszen fel kell készülni, ruhákat kell neki venni, be kell rendezni a szobáját. Ha kell, akkor egyedül nevelem fel, nem érdekelnek már a férfiak, mint azelőtt, hála Istennek a kis csöppség megváltoztatta a hozzáállásomat. Nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik, de egy bizonyos büntetésnek fogom ezt fel, amiért nem tudtam őt megbecsülni, így a sors elvette őt tőlem és már esélyem sincs, hogy visszakapjam. Bele kell törődni, mert többé már nem él, csak az emléke, de az soha sem fog meghalni. Nincs miért Milánóban maradni, semmi sem köt már ide minket, minden megváltozott. Én hazaköltöztem a szüleimhez, Harry és Niall is, egy darabig biztos nem találkozom velük, de remélem, nem szakad meg örökre a kapcsolatunk. Jay időnként meglátogatott és én is őt, hiszen ő a gyerek nagymamája, amit persze csak remélek, de nem mondtam el senkinek. Teljesen feleslegesnek éreztem, senki sem fogja már számon kérni rajtam, hisznek nekem és most ez a legfontosabb.

Louis szemszöge

Nagyon féltem, miután elraboltak és kést emeltek rám. Könyörögtem, hogy ne tegyék meg, de hiábavaló volt, belém döfték a kést, majd azonnal kihúzták és elszaladtak. Csoda, hogy nem jött ki a hátamon a kés vége, annyira mélyen belém szúrták. A fájdalomtól már nem tudtam állva maradni, így össze is estem azonnal és csak reménykedni tudtam, hogy valaki rám talál, mert ahhoz már nem volt erőm, hogy a telefonhoz nyúljak. Lassan minden elsötétült előttem, minden kiesett, ami utána történt. Egyszer csak kiszállt a lelkem a testemből, és láttam saját magamat a műtőasztalon, egyre jobban eltávolodtam tőle, pedig vissza akartam menni, de valahogy nem ment. Utána egy hosszú fehér folyosó következett, ezen indultam el, egészen a végére kell érnem, hogy célba érjek, de onnan már nem lesz visszaút. Vajon elérek a végére, vagy közben vissza tudok majd fordulni? Ahogy haladtam, egyre jobban lehetett látni egy erős fényt, ami felkeltette az érdeklődésem. Valami azt súgta, hogy forduljak vissza, azonban megtenni elég nehezemre esett, de a lelkem mélyén tudtam, hogy az lenne a helyes megoldás, mert még nincs veszve semmi.

Harry szemszöge

Teltek a hónapok, összesen három, tehát már májust írnak a naptárak. Hihetetlen, milyen gyorsan elmúlt az idő, el sem hiszem, hogy már három hónapja annak, hogy Louis nincs közöttünk. Mindennap imádkoztam érte, tudtam róla, hogy odafentről néz minket. Az életem is megváltozott, amióta visszatértünk Milánónól, már nem vagyok annyit a barátaimmal, Niallel is csak ritkán találkozunk. Eleanorral meg csak neten tartom a kapcsolatot, hamarosan megszületik a gyereke, azt már lehet tudni, hogy kislánya lesz. Egyik nap kiürítem a postaládát, amúgy ebben tényleg nincs semmi érdekes, majd csak akkor, amikor felbontom a névtelen levelet. Nem volt rajta a feladó neve, ez nagyon kíváncsivá tett, de a tartalma még jobban: „A halottnak hitt barátod még életben van”

Csak ennyit tartalmazott, egyből Louis ugrott be, mivel más barátom nem halt meg, legalábbis nem tudok róla. Mi az, hogy életben van? Ez lehetetlen, hiszen három hónapja el lett temetve, előtte meg el is hamvasztották. Olyan nincs, hogy feltámadjon. Összegyűrtem és kidobtam a kukába, biztos valaki szórakozik, de nem fogja sokáig húzni. Eltelt körülbelül egy hét és kiderült, hogy nem csak én kaptam ilyen levelet, hanem Eleanor, Jay és Niall is. Jött is a következő: „Akarod tudni, hogy hol van? Akkor május 8-án gyere ki a parkba éjfélkor”

Egyre jobb, lehet, csapdát akar nekünk állítani, de utána meg már csak úgy voltam vele, hogy nekem, mert a második levelet a többiek nem kapták meg, csak én. Ki szórakozik itt?

Még csak negyedike van, tehát négy napom van gondolkodni rajta. Természetesen a félelem úrrá lett rajtam, mivel nem hittem benne, hogy él, ha így lenne, már megkeresett volna minket. Nem hinném, hogy képes lenne arra, hogy elhitesse mindenkivel, hogy meghalt, nem lenne szép tőle, mert majdnem kikészültünk tőle, rengeteget szenvedtünk. Erre ő képtelen, pontosan tudom. Kockáztatnom kell, tehát megyek. A napok innentől kezdve nagyon lassan teltek, mégsem vártam, hogy eljöjjön, de egyszer mindennek el kell érkeznie, tehát már itt vagyunk. Éjfélkor felkeltem és kisétáltam a parkba, ahová a névtelen feladó kérte. Mikor odaértem, egyre jobban remegni kezdett minden testrészem a félelemtől, a szívem majd kiugrott a helyéről. Körül néztem, hátha már végre jön, de még semmi. Vártam, ameddig csak kellett és hamarosan egy árnyékot pillantottam meg a falon, egy férfi lehetett az. Odanéztem, elég ijesztően festett a fickó és kopasz is volt, nem épp fiatal, talán középkorú.

-Jó estét! –Köszönt, hangja nagyon félelmetes volt.

-Jó estét, uram! –Tartottam tőle.

-Tehát mégiscsak kijöttél. –Nevetni kezdett, én meg nem értettem, hogy mi ennyire vicces.

-Igen, de nem hinném, hogy Louis életben van. Miért akarta, hogy idejöjjek? –Kérdeztem remegő hangon.

-Nem hiszel nekem, szerinted én hazudozó vagyok?

-Ne haragudjon, de nem tűnik megbízhatónak, és ha életben lenne, már rég elő jött volna, már három hónap telt el a halála óta! –Kiabáltam, azonban nem idegességből, csak a félelem miatt. Legjobb lesz lelépni, tehát egyre hátrébb léptem tőle.

-Maradj már csöndben, meghallhatnak! Esküszöm, hogy életben van, meg is tudom neked mutatni. –Bizonygatta továbbra is, de ezzel nem megy semmire, míg nem látom a saját szememmel.

-Oké, de akkor bizonyítsa be, hogy él, illetve indokolja meg, hogy eddig miért nem keresett minket.

-Rendben, akkor gyere velem!

Hazudik, úgy érzem. Lehet, csapdát akar nekem állítani, de nem rettentem vissza, legfeljebb Louis után megyek én is, mit számít már, ha már itt vagyok. Beszálltam az autójába, és mentünk az úton folyamatosan, tíz perc volt mindössze, de nekem óráknak telt.

-Itt vagyunk! Szállj k! –Szólt hozzám kissé durván, én azonnal kipattantam a kocsiból.

-Mehetünk. –Szóltam. Ezután indult, én meg utána mentem, de még mindig izgultam, még mindig reménykedtem, hogy nem egy csapda és tényleg ott lesz valahol Louis, azonban a szívem mélyén mégis tudtam, hogy naiv gondolat ez és most végem. Mindegy, ez van.

Megérdemlem, amiért bedőltem egy ilyen embernek, már a halálra készülök. Remélem, hamar végez majd velem és nem kínoz hosszú hónapokon keresztül. Egy fura épületbe értünk, eléggé le volt pukkanva, viszont belülről már máshogy festett. Be volt rendezve, látszott rajta, hogy karban van tartva. Az emeletre mentünk fel ott végig mentünk egy hosszú folyosón, mire végre célba értünk.

-Itt is vagyunk, csak Louis most nincs itt, de majd hamarosan jön.

Mégis mit képzel? Ide felhoz, aztán nincs is itt? Gondolhattam volna, hogy csak átverés az egész.

-Mondja meg az igazat! Mit akar tőlem? –Fordultam felé, ő felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.

-Az igazat mondtam, Louis itt lakik nálam, csak most nincs otthon. –Halál komolynak tűnt, és még részeg sem volt.

-Most akkor hol van?

-Reggel jön. Várd meg.

Most meg terel, egyre gyanúsabb és biztosabb, hogy hazudik, de nem tudom mire jó ez neki. Mit akar vele csinálni? Egyre jobban félek, de már nincs visszaút. Nem hiszem, hogy el fog engedni.

-Nem tudom megvárni, inkább visszajövök.

-Ahogy gondolod. Menj csak, ha nem akarod látni. –Mondta teljesen higgadtan. Én meg az ajtó felé vettem az irányt, majd kiléptem rajta. Nagyon izgultam mégis, főleg, amikor már kint voltam. Futásnak eredtem és nem álltam meg addig, amíg ki nem értem az utcára. Nem akartam hazamenni, mert azért mégis kíváncsi voltam, ha meg hazudott, akkor legfeljebb lebuktatom. Azonban tényleg meg voltam lepődve, hogy nem akart bántani, és simán elengedett. Leültem egy padra és folyamatosan az épületet néztem, de nem történt semmi. Lassan úrrá lett rajtam az álmosság, képtelen voltam a szememet nyitva tartani és mire felébredtem, már reggel volt. Eléggé meleg nap elé nézünk, már azzal is jól indult, hogy sütött a nap. Felálltam, kinyújtóztattam magam, majd megindultam. Nagyon kíváncsi voltam, ezért én magam mentem vissza. Kopogtattam, a kopasz ajtót nyitott.

-Mégis visszajöttél?

-Igen, szeretném látni Louist. –Mondtam határozottan, miközben összefontam a karom a mellkasom előtt. Ő csak mosolygott, kilépett az ajtón, majd bezárta.

-Indulhatunk akkor. –Mondta, majd megindult, nem várta meg mit reagálok, ezért követtem.

-Most meg hová megyünk?

-Hazahozom Louist, szállj be az autóba!

Megtettem, amit kért. Nagyon izgatott voltam már. 

33. rész

Louis szemszöge

Bementem vásárolni valami ennivalót, de ezerszer megbántam ezt, mert megláttam Gallianit a pénztárnál pár testőrrel. Bujkáltam előle, azonban olyan helyzetbe kerültem aztán, hogy képtelenség lett voltam elérni azt, hogy továbbra se vegyen észre. Letettem a bevásárló kosarat, majd tiszta erőből elkezdtem szaladni az ellenkező irányba, ők meg utánam. Félek, hogy elfáradok és utol fognak érni. Minél előbb ki kell érnem a boltból, egy másik pénztárnál próbáltam kiszökni, de az ott felgyülemlett sor akadályozott. Fel kellett löknöm az embereket, hogy kijussak.

-Na, nem tudsz vigyázni? –Panaszkodott egy középkorú férfi, közben meg egy ötéves gyereket is sikeresen fellöktem, természetesen véletlenül. Sírni kezdett, az anyukája felsegítette, rám meg mérgesen nézett. Bocsánatot kértem.

-Nagyon sietek, mert kergetnek! –Tettem hozzá. Utána hangokat hallottam meg, és mikor hátra néztem, Galliani testőreit láttam közeledni.

-Ne engedjék elszaladni azt a fiatalembert! –Kiabálták, ekkor az összes ott lévő ember rájuk pillantott, még a pénztáros is leállt egy percre.

-Mi folyik itt? –Kérdezte a pénztáros, majd felállt, hogy rájöjjön a dolgokra. Engem nem érdekelt, ki mit csinál, csak menekülni próbáltam, de beleütköztem egy mackós férfibe, aki lefogott.

-Engedjen el! –Kiabáltam neki, de nem hallgatott rám, elkezdett ráncigálni, mert én ellenálltam neki, és jóval nagyobb volt, mint én, így bizonyára nagyobb erő is van benne, mint bennem.

-Ő az? –Kérdezte, miközben a testőrökhöz fordult. Ők csak bólogattak. Biztos valami bűnözőnek nézhettek. Egyenesen eléjük lökött, én meg már nem bírtam magam tartani, az egyik testőr fogott meg.

-Nem menekülsz! –Kiabálta.

Nem sokára Galliani is odaért, majd kivonszoltak az üzletből és egyenesen az ő autójukba tettek. Esélyem sem volt elszökni, a repülőtéren kötöttünk ki. A cuccaim nélkül kell visszautaznom Milánóba, mert minden fontos itt van, de nem hozhattam magammal. Galliani magángépével mentünk, egész úton sírtam, de megpróbáltam magamba visszafojtani kevés sikerrel, mert Galliani folyton rám szólt, hogy ne szipogjak és, hogy fejezzem be.

-Ha megpróbálsz megszökni az országból, mármint Olaszországból, akkor nagyon megjárod, és nagyon sokat fogsz fizetni. Csak akkor hagyhatod el, ha a csapat külföldön lép pályára, mondjuk a Bajnokok Ligájába, különben nincs kijárásod. Fegyveres emberek fogják figyelni minden mozdulatodat, ha el akarsz menni, ők mindenhová elkísérnek, illetve ha lógni akarsz edzésről, nem fogják hagyni. Ha nincs kedved esetleg elmenni, odarángatnak Milanelloba. Ezt most megkaptad, hülye gyerek, megkeserítem az itt tartózkodásod hátralévő hónapjait!

Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen, ez már sok. Biztos majd ki fog tálalni a sajtónak, nem tudom mire jó ez neki, ha kikészíthet. Biztosan élvezi, mert amikor ezek a mondatok hangzottak el a szájából, láttam a szemében a megvetést, meg azt, hogy nagy örömmel teszi ezt velem. Ennél már csak rosszabbakra számíthatok. Még csak február eleje van és egészen június 30-ig itt kell lennem, rengeteg idő. Persze, mások szerint hamar elrepül, de ha ilyen pokolban kell élnem ebben a pár hónapban, akár éveknek is tűnhet.

Nem sokára megérkeztünk, egy teljesen idegen lakásba vittek fel, még a saját házamban sem lakhatok. Nincs semmi cuccom, nincsenek ruháim, nincs fogkefém és még sorolhatnám.

-Gondoskodjatok arról, hogy tudjon enni, illetve vegyetek neki pár ruhát, tusfürdőt, sampont, fogkefét, fogkrémet, törölközőt, hogy ne legyen igénytelen. Ráér holnap is, mert ma már késő van. Ha gond van, hívjatok bátran! –Adta ki a parancsot az embereinek Galliani, majd távozott. Ők megfogtak és felrángattak a lakásba.

-Tudok magamtól is menni, nem kell ráncigálni! –Kiabáltam nekik, ekkor egy kicsit lazábbra vették. Jobb lesz nem ellenkezni, mentem, ahová mondták. Hamarosan bent is voltam, ez egy teljesen berendezett lakás volt, egészen otthonos, tehát nem fogom magam olyan rosszul érezni. Van tévé és internet is, ha jól látom, viszont most semmi kedvem nem volt hozzá, csak bedőltem az ágyba, úgy ahogy voltam. Más választás nem is lett volna, hisz nem volt nálam semmi.

Harry szemszöge

Véget ért a buli, mindenki hazament, rengetegen lerészegedtek sajnos és még drogok is előfordultak. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, tényleg csak a barátaimat kellett volna elhívni, én viszont voltam olyan hülye, hogy megengedtem nekik, hogy hozzák el az ismerőseiket is, hogy minél többen legyünk. Tanultam belőle, még a rendőrség is majdnem kijött, de szerencsére nem lett nagy botrány belőle. Többé nem rendezek ilyen bulit, nagyon sok az anyagi kár. Mindegy már, visszafordíthatatlan és legalább tanultam belőle. Nem így kéne élnem az életem. Holnap Niallel és Eleanorral indulunk Doncasterbe meglátogatni Louist. Beszélni kell vele, tényleg igaza van Eleanornak, vissza kell mennie Milánóba, mert csak így maga alatt vágja a fát. Megbántam, hogy hülyeségekkel tömtem a fejét. Gondoltam előtte felhívom telefonon, de ki se csöngött vagy több órán keresztül. Felhívtam az anyukáját, de az ő elmondása szerint Louis nem ment haza hozzá és még csak nem is szólt.

-Furcsa! –Fordultam a barátaim felé, akik szintén nem értettek semmit. Louis akkor eltűnt? Mert pontosan emlékszem, ahogyan elköszönt tőlem a bulin, hogy ő az anyukájához indul most azonnal. Nem ért oda.

Történhetett valami vele, ami nagyon aggasztott minket. Milánóba meg biztos nem ment, mert teljesen kizárta. Mi van, ha meggondolta magát mégis? Egy kicsit fellelkesedtem ezért a gondolatért, de aztán hamar észbe kaptam, mivel ha úgy lett volna, akkor szólna, meg biztosan felvenné a telefont. Próbáltam még most is hívni, ahogy Niall és Eleanor is, de mindegyikünknek azt jelezte, hogy ki van kapcsolva. Ha El Shaarawy-t vagy Mattia-t elérjük, akkor könnyen kideríthetjük, hogy ott van-e vagy nincs. Csak ők ketten azok, akik kedvelik Louist, és általa minket is.

-Szia, Mattia! Louis Milánóban van? –Kérdeztem aggódva a telefonba.

-Nem tudom, napok óta nem jött edzésre, senki sem tud róla semmit.

-A fenébe! Louis eltűnt, ugye tudod? Tegnap tartottam a szülinapomat, ott elköszönt tőlem és azt mondta az anyukájához megy. Ma próbáltam felhívni, de ki van kapcsolva már órák óta. Az anyukája meg azt mondja, hogy nem ment oda, még őt se hívta fel és neki se veszi fel. Nem tudom, de nagyon aggódom.

-Ez gáz. Komolyan eltűnt? Rendeljetek el nyomozást utána, ez így nem állapot.

-Várok még egy kicsit, bizonyos időnek el kell tennie, hogy valaki eltűntnek nyilvánítsanak.

Vártunk, hisz nem tehettünk mást, délután Mattia felhívott és egy jó hírt közölt velünk, miszerint Louis ma edzésen volt. Tehát Milánóban van, így megnyugodtunk. Louis anyukájának is szóltunk, de ő úgy döntött, hogy velünk tart Olaszországba, hogy lássa a fiát, mivel most tényleg nehéz helyzetben van és szüksége van a támogatásra.

Louis szemszöge

Edzésre kellett menni, az emberek már sürgettek. Előre féltem, hogyan fognak fogadni, biztosan rengeteg utálatnak leszek kitéve. Mikor odaértünk, lassan haladtam csak az öltöző felém és egyszer csak egy nagy lökést éreztem, amitől a földre kerültem és bevertem az arcomat. Az orrom vérzett és a fogam is majdnem kiesett. Ezek a gorillák akkorát löktek rajtam, hogy lehetnek ilyen vadállatok.

-Kicsit tempósabban, te ostoba! –Kiabálta az egyik.

-Lehetett volna szebben is szólni és nem bedurvulni. –Mondtam flegmán, ekkor a másik felrángatott, hogy álljak fel.

-Nem visszapofázni, mert baj lesz. Ha megkapjuk a parancsot, akkor meg is fogunk téged verni! –Mondta keményen az egyik. Majdnem elsírtam magam, de tartanom kellett. Olyan gyorsan rohantam be az öltözőbe, ahogyan csak tudtam, mert ezek csak szétszednének. Amikor beértem, mindenki nevetésben tört ki.

-Mi bajotok van? –Kérdeztem ingerülten. Ők meg képtelenek voltak befejezni, egyre hangosabban és irritálóbban röhögtek.

-Be lehet fejezni! Ilyen vicces lennék? –Túl kellett őket kiabálnom, szörnyű volt. A szemeim megpillantották Mario Balotellit, na, akkor tuti nem lesz nyugalom a csapatban, ha ez itt van.

-Te olyan vicces gyerek vagy! –Balotelli már meg is szólalt. Odasétáltam közelebb hozzá, és szembe álltam vele, erre ő egyre közelebb jött hozzám, hogy szinte egymáshoz értünk.

-Mit akarsz? –Kérdeztem.

-Te meg minek jöttél ide?

-Ezt most abbahagyni, gyerekek! –Szólt közbe Ambrosini, majd elhúzott messzebb tőle.

-Utálom ezt az arrogáns barmot, egyre több szemétláda jön a csapatba! –Kiakadtam, persze Balotelli be is gurult, igazából ez is volt a cél. Felpattant és nem akart jönni, de páran leállították.

-Elég legyen! Össze ne verekedjetek! Te meg minek provokálod? Hihetetlen, hogy itt folyton megy a veszekedés. –Kiabált Ambrosini.

-Csodálkozol? Nem vettem még észre, hogy csak akkor robban ki, ha ez a kis homi megjelenik? Eddig tök nyugodt volt mindenki, amíg nem volt itt. –Mondta Boateng és igaza is volt. Minden miattam történik, miattam vannak a feszültségek, meg minden ilyesmi dolog. Ezért kell eltűnnöm, de úgy bánnak velem, mint egy bűnözővel. Sehová se mehetek az edzéseken és a meccseken kívül. Lassan kimentünk, mert megérkezett Allegri is, de a labdák sehol sem voltak.

-Hol vannak a labdák? Ki ma a felelős?

-A labdaszedő fiúk, de sehol sincsenek, ezért nem hozta ki senki.

-Valaki menjen be érte.

Hallgattam egy kicsit messzebbről a beszélgetést, majd mikor befejezték, láttam, ahogy Balotelli közeledik felém, remélem, nem akar belém kötni.

-Hozd ki a labdákat! –Parancsolta, természetesen azért se fogom kihozni.

-Ki vagy te, hogy itt parancsolgatsz? Most jöttél, és máris ilyen nagy a szád?

Hátat fordítottam neki, elindultam az ellenkező irányba.

-Egyébként már nem egyszer dugtam meg a csajodat. –Kiabálta utánam, ekkor hirtelen megálltam egy percre, mert ledöbbentem, de aztán rájöttem, hogy biztosan csak bosszantani akart, ezért továbbmentem és nem figyeltem rá. Bementem az öltözőbe, biztosan azt hitték, hogy a labdáért megyek. Gondolkoztam, hogy szökhetnék ki innen. A hátsó kijáraton mentem ki, ami egyébként mindig zárva van, de most kivételesen véletlenül nyitva hagyták. Ez a legjobb alkalom a szökéshez, átöltözni sajnos nem volt időm, így edző cuccban rohantam ki. Természetesen a ruháimat nem hagytam itt.

Egy olyan helyen találtam magam, ahol már rég voltam, még akkor, amikor bemutatták nekem Milanellot. Nem nagyon használták ezt a terültet edzésre. Elmondások szerint a nyári edzőtábor van itt, tehát lehetséges, hogy alvóhelyek, meg ilyen dolgok. Kíváncsivá tett, hogy mi lehet odament, tehát szerettem volna megnézni, viszont nem lehetett, mivel zárva volt minden. Különben is fontosabb volt a szökés, a gorillák nem láthatnak meg, mert akkor annyi nekem. Átmásztam a kerítést, bár nem volt annyira könnyű, mert többször is fennakadhattam volna, de szerencsére nem történt meg, mert vigyáztam. Amikor már kint voltam az edző központon kívül, szaladni kezdtem, hogy minél gyorsabban messze kerüljek ettől a mocskos helytől.

Harry szemszöge

Megérkeztünk Milánóba, bíztunk benne, hogy Louis itt van, a telefonját továbbra sem veszi fel. Lehet elhagyta, vagy nem tudom, talán ez lehet az oka. Mikor ott voltunk a lakása előtt, a villanyok nem égtek, pedig már leszállt este. Nincs otthon, vagy esetleg alszik? Remélem az utóbbi, de az ajtó zárva volt. Rácsöngettünk, de nem nagyon akart ajtót nyitni.

-Nem jön ki! –Fordultam a többiek felé. Komolyan aggódni kezdtünk érte, mert lassan éjfélkor is itt álltunk és semmi. Ezerszer megnyomtuk a csengőt, de nem történt szintén semmi.

Nem sokkal később egy autó állt meg a ház előtt, de ez nem Louis-é, biztos voltam benne. A szomszéd sem lehet, mert akkor odébb parkolt volna le. Két nagydarab fegyveres fickó szállt ki belőle.

-Hol van Louis Tomlinson! –Kérdezték nagyon vadul és durván, szinte rettegtünk tőlük.

-Nem tudjuk, nekünk sem veszi fel a telefont. –Válaszoltam remegve.

-Maguk kicsodák? –Kérdezte Eleanor, hangja tele volt félelemmel.

-Parancsot kaptunk, miszerint nem hagyhatjuk, hogy Tomlinson megszökjön, ezt a címet kaptuk a játékosoktól, mert nem vett részt az edzésen. Megszökött és, ha a főnök megtudja, akkor leszedi a fejünket. Mielőbb meg kell kerülnie. Maguk kicsodák?

-Én vagyok a legjobb barátja. –Feleltem, majd a többiek is elmondták. Mikor végzett mindenki a válaszával, hirtelen fegyvert rántottak, amit felénk tartottak. Mindannyian megijedtünk, illetve feltettük a kezünket, hogy ne lőjenek le.

-Mondják meg hol van, különben végük! –Kiabálta az egyikük.

-Nem tudjuk, hol van, már több napja nem veszi fel a telefont és mivel itt lakott, ezért jöttünk ide, de nem nyit ajtót már órák óta. –Kicsit keményebbre vettem, ekkor eltették a fegyvert.

-Meg kell keresni, nem tűnhet el csak úgy, és maguk segíteni fognak!

Be kellett ülnünk az autójukba, mert ide-oda kocsikáztunk, sokszor feltűnt, hogy körbe megyünk és semmit sem haladunk. Louis sehol sincs, nyoma veszett. Lassan lecsukódott a szemem, nem bírtam már az álmosságtól nyitva tartani, majd mikor felébredtem, reggel volt. Még mindig az autóban voltunk, körül néztem és mindenki aludt, még a két fickó is. Kiszálltam, hogy egy kis friss levegőhöz jussak, elég hideg volt az időjárás azonban, teljesen át voltam fagyva. Nem került elő sajnos, akkor biztosan jelenteni fogom a rendőrségen, hogy elkezdjék keresni.

Louis szemszöge

Mentem, amerre csak láttam, lassan már azt sem tudtam hol vagyok. Gyorsan betértem egy bevásárló központban, mert így eléggé fáztam, át kell öltöznöm. Megkerestem a mosdót, az edző cuccokat otthagytam, nekem semmi szükségem rá, amúgy is itt kaptam, meg hát rajta van a Milan jelvény, amitől a hányinger kerülget. El kell hagynom Milánót mindenképp, hogy véletlenül se találjanak meg. Kimentem a bevásárló központból és folytattam az utamat, többször igénybe vettem a tömegközlekedést, el kell érnem a vasútállomásig. Teljesen mindegy hová, csak innen el minél messzebbre. Kezdett besötétedni, mire megtaláltam a vasútállomást. Kérdezni meg nem akartam, illetve taxit hívni se, nehogy valaki rájöjjön. Amikor mentem volna befelé, néhány sötét alak követett, hárman voltak és, ha jól láttam, akkor Milan mezt viseltek. Kezdtem nagyon félni, gondolkoztam, hogyan rázhatnám le őket, de semmi jó nem jutott az eszembe. Nem sokkal később elbújtam egy fa mögé, reménykedve abban, hogy tovább mennek majd, de nem így lett. Valahogy sejtették, hogy át akarom őket verni, megálltak és körülnéztek. Nem mertem mozdulni sem, mert ha elszaladok a rejtekhelyemről, egészen biztos, hogy lebukok, de még így is elég nagy volt erre az esély. Minden testrészem remegett, arra vártam, hogy menjenek már tovább, de e helyett elkezdtem felém jönni, így a félelem még jobban úrrá lett rajtam. Úgy érzem, hogy itt a vég, de talán jobb is, mert akkor nem kell tovább szenvednem, öljenek csak meg, ha azt akarják.

-Itt a kis buzi! –Kiabálta az egyikük, ezek szerint megtaláltak. Jöttek a többiek is, majd mindannyian elém álltak. Rettegtem.

-Most megvagy! Nem fogunk kímélni. –A karomon keresztül kirángattak, egyenesen az autójukhoz, kényszerítettek, hogy üljek be oda. Elhajtottak valamerre, egy kietlen erdőféleség előtt parkoltak le.

-Szálj ki! –Kiabáltak rám, jobb szót fogadni nekik, így megtettem, majd utána arra utasítottak, hogy kövessem őket. Egyenesen az erdőbe mentünk, nagyon sötét volt, csak az ő elemlámpájukat lehetett látni. Egyszer csak neki löktek az egyik fának, majd az egyikük elővett egy hatalmas bozótvágó kést. 

32. rész

Megjöttem a következő résszel, viszont volt egy kérésem, illetve a szavazat is lezárult. Tehát azt kértem, hogy aki olvassa a blogom, az kommenteljen, hogy én bele tudjam számolni, illetve, aki már nem, az iratkozzon le. Egy valaki leiratkozott, viszont valaki más meg fel, így maradt a 38. Aki olvassa, nos az ilyen komikból tízet számoltam. Úgy gondolom, ennyi emberért érdemes folytatni, illetve befejezni.

Harry ma lett 20 éves, tehát neki meg Boldog szülinapot. 

A szavazás eredményei jönnek, elég sokáig szoros volt a verseny Louis és Harry között. Íme az eredmény, jó sokan voksoltatok.

Nem csoda, hogy Louis nyert, mivel ő a főszereplő, így gondolom rá tettétek a szavazatokat. De itt őszinte véleményre lettem volna kíváncsi, arra kellett volna, aki valóban a kedvencetek. Mindegy, ezt máshol kellett volna feltenni. De így jó, köszönöm mindenkinek. 

Komit úgysem kapok, de jó olvasást kívánok, akit érdekel!

Louis szemszöge

Harry bejött a csapat öltözőjébe, jól fejbe is vágott, viszont olyan dolgot tett, amire nem is számítottam. Fogta magát és lesmárolt engem mindenki előtt. Úristen, ezt a szégyent. Hogy fogom ezt túlélni? El akartam magamtól lökni, de ő nagyobb erőben volt, közben hallottam, ahogy a többiek minket fényképeznek, biztosan videó is készül. Nem menekülök a megalázástól, ezzel szembe kell már néznem. Nem szabad összetörnöm, meg fogom tenni és fel is vállalom magam, mert ezt így lehetetlen kibírni. Mikor ezt eldöntöttem magamban, már hagytam magam, sőt viszonoztam is a csókot.

-Tudtam, hogy buzi! –Kiabálta be Boateng, legalábbis ez az ő hangja volt. Mondjon, amit akar, mostantól senkinek a véleménye nem fog érdekelni. Elhúzódtam Harrytől, hogy hagyjuk abba, már mindenki látta, aki jelen van, bizonyítékok is vannak rajta.

-Most tagadd le, te kis buzi! –Boateng közeledett, majd mikor ideért, lökött rajtam egy nagyot, hogy nekiestem volna az ajtónak, ha Harry nem fog meg.

-Menjünk innen, nem érdemes itt maradnod. Van még időd eligazolni! –Súgta a fülembe Harry, és igaza volt, egyetértettem vele, így amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a barátom társaságában. A sírógörcs kerülgetett, de nem szabadott most még kitörnöm, ez borzasztóan rossz, de érzem, hogy hamarosan kimászom ebből az egészből és vége lesz. Holnap bemegyek a vezetőséghez, és kierőszakolom az eladásomat, sajnos már nem sok nap van hátra, 31-én minden lezárul, hamarabb kellett volna észbe kapnom. Én hülye meg hittem Boatengnek és azt hittem minden meg fog változni jó irányba. Hogy lehettem ilyen naiv? Beültünk az autóba, majd elhajtottunk nagyon gyorsan egyenesen haza. Útközben elmondtam mindent Harrynek, ami körülbelül fél órája történt az öltözőben.

-Mondtam, hogy nem stimmel vele valami, szóltam, hogy vigyázz! Nem hallgattál rám.

-Tudom, hülye voltam. Már visszafordíthatatlan, de ezzel a csókkal még inkább elrontottunk mindent.

-Épp ellenkezőleg, ez lesz neked a kiút ebből a mocsokból. Undorító emberek alkotják ezt a klubot, egy igazi szemétláda csapat.

Ezt jól megmondta Harry, és igaza is van, mert az AC Milan egy szemétláda csapat, választott szemetek alkotják. Nekem már most el kell innen mennem, mert nem vagyok hajlandó tovább mérgezni magam. Sőt, még akkor sem lesz maradásom, ha nem tart rám más csapat igényt, nem fog érdekelni semmi sem.  Nem voltam edzésen, de senkit sem érdekel, legalábbis engem nem, többé nem is szándékozom menni. Aludtam egyet rá, de reggel ugyanúgy gondoltam az egészet, ahogyan előző nap. Gyorsan bekapcsoltam a gépet, de szerencsére semmit sem írtak róla, mert mindenki Balotellivel volt elfoglalva.

Úgy néz ki, hogy a Milanba igazol, és már folynak a tárgyalások is, nem hiszem, hogy ebben az esetben velem lennének elfoglalva. Jobb is így nekem. Elkészülődtem és bementem a vezetőséghez, hogy kérjem az eladásomat, mikor megérkeztem, bekopogtam az irodájába, de nem nyitott senki se ajtót. Potyára jöttem volna? Megkérdeztem a portást, ő azt mondta, hogy Galliani Angliába utazott Balotelli ügye miatt. Marha jó, most akkor mi lesz velem? Itt ragadok ebbe a szemétláda csapatban?

Hazamentem és elmondtam Harrynek, hogy valószínűleg Galliani 31-e előtt nem jön vissza, eléggé le voltam törve miatta, hisz nem voltak érdeklődök felőlem és már nincs sok nap hátra.

-Mi lenne, ha utána mennél és ott keresnéd fel? –Vetette fel Harry az ötletet, ami nem hangzott rossznak, inkább csak lehetetlennek, mert úgysem az történne, ahogy eltervezem. Nem azért, mert pesszimista lennék, hanem ha odamegyek, Galliani rám se hederítene, mikor Balotelli leigazolásával van elfoglalva.

-Nem hiszem, hogy értelme lenne. –Válaszoltam letörten.

-Ha meg sem próbálod, akkor valóban értelmetlen és az már biztos, hogy még egy félévet le kell húznod ebben a mocskos csapatban. Ez kell neked? Lázadj fel, hogy ne kelljen itt maradnod. El fogunk menni, mondd meg, pontosan hol van!

-Balotelli ügyében ment, tehát valószínűleg Manchesterben van.

-Remek, akkor holnap indulunk és nincs ellentmondás!

Legyen úgy, ahogy mondja, lehet, mégiscsak neki van igaza, hisz az előbb is így volt, de akkor nem hallgattam rá és jól pofára is estem. Eleanor is velünk tart, mivel lesz még egy utolsó vizsgája. Ha már mindenki jön, akkor Niall sem maradhat itt. Holnap indulás, bár egy kicsit izgulok, szerintem tuti nem fog fogadni, és elküld majd a fenébe. Túl kell lenni rajta, remélem sikerülni fog és el tudok menni innen minden probléma nélkül.

Másnap reggel mindannyian korán keltünk, mert reggel nyolckor száll fel a gépünk, így már elég korán kint kellett lennünk.

-Írtak rólad valamit az újságok a tegnapi miatt? –Kérdezett rá Harry. Ha már itt tartunk, Eleanor nem is tud róla, ami az öltözőben történt. Ha megtudná, biztosan ki lenne borulva, mert látom szegény lányon, hogy meg akar változni, talán a gyerek van rá ilyen hatással. Tényleg más lett az utóbbi időben, én meg most akarok lelépni Harryvel. Bajban vagyok, mert Eleanor a gyerekemet várja, de én Harryt szeretem. Mit tegyek? Nem hagyott nyugodni ez a gondolat, mert hirtelen kettős életem lett. Harry tud Eleanorról, de Eleanor már nem, hogy lefeküdtem Harryvel. Nem sokára megérkeztünk, Eleanor lakására mentünk. Már csak arra kell rájönnünk, hol lehet a vezetőség, egy kicsit utána néztünk a dolgoknak, és mikor már minden megvolt, odamentem és reménykedtem, hogy fogadni fognak és, hogy Galliani ott van-e. Bekopogtam, szóltak, hogy mehetek. Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem az irodába. Galliani nem volt ott.

-Jó napot! Miben segíthetek? –Kérdezte szigorúan, kissé ijesztően festett az egész ember.

-Gallianit keresem. Azt mondják, itt járt. –Feleltem eléggé félénken és mereven. Bevallom, tartottam tőle egy kicsit.

-Igen, volt itt ma, de legközelebb csak holnap jön. Megtudhatnám, hogy te ki vagy és mit akarsz tőle? Egyáltalán ki engedett be, mert ide nem jöhetnek be akárkik!

-Egy játékos vagyok a Milanból és sürgősen beszélnem kell Gallianival.

-Neved?

-Louis Tomlinson. Hol tartózkodik most?

-Felhívom telefonon, egy pillanat.

Várnom kellett egy kicsit, mire felvette, majd amíg bejelent hozzá, hogy itt vagyok.

-Jó napot, valami Louis Tomlinson keresi magát, azt állítja, hogy a Milan játékosa, és, hogy sürgősen beszélni szeretne magával, kedves Galliani úr!

Azt már nem hallottam, hogy Galliani mit válaszol, de reménykedtem, hogy fogadni fog. Letették a telefont, majd az úr közölte velem, hogy holnap jöjjek vissza.

-Nem ér rá, holnap majd idejön, de beszélni akarsz vele, akkor reggel tíz előtt gyere! Minden jót!

Kissé zaklatott lettem, annyira izgultam emiatt, sajnos várnom kell holnapig, ha akarok valamit. Hazamentem, kicsit lepihentem.

Másnap visszamentem, már fél 10-kor ott voltam, bekopogtam ugyanoda, ahová előző nap is, be is engedtek, de Galliani még nem volt ott. Talán sikerül beszélnem vele és elhagyhatom a Milant végre, hiszen elég régóta arra várok már. Nem kellett sokat várni rá, hamarosan megérkezett, azonban elég meglepett fejet vágott, amikor meglátott engem.

-Te meg mit keresel itt? –Kérdezte kissé agresszívan, megijesztett.

Gondoltam, gyorsan a lényegre térek, mielőtt kizavar, és nem hallgat meg azért sem.

-Sürgősen el kellett jönnöm, mert szeretném elhagyni a Milant, tegyen fel az eladólistára, nem vagyok hajlandó tovább maradni.

-Erre most nincs idő, menj vissza Milánóba, nyárig maradnod kell!

-Elmondom az igazat, igaza volt, mert homoszexuális vagy! Rúgjon ki a csapatból.

-Hagyd abba, menj vissza és ne beszélj zöldségeket!

Távoztam, nem érdekel, én akkor sem megyek vissza.

Becsuktam kívülről az ajtót, de ott maradtam egy kicsit hallgatózni, hátha mond rólam valami olyasmit, amit előttem nem mer megemlíteni, vagy csak nem akarja.

-Mi baja van ennek a játékosnak? –Kérdezte az itteni úr, nem tudom a nevét.

-Problémás játékos, kérdéses a szexuális beállítottsága, a csapatba nem tudott beilleszkedni, a társai kiutálják, és ott alázzák meg, ahogy tudják. Nem tudok vele mit csinálni, kölcsön szerződés köti hozzánk, nyáron jár. Miatta meg nem fogok fizetni, azzal, hogy visszaküldöm.

-Értem, akkor térjünk rá Balotelli ügyére.

A többi már nem érdekelt, így leléptem, nem kíván velem foglalkozni. Akkor majd kirúgatom magam. Hazaértem, persze azonnal rákérdeztek az otthoniak, hogy mi volt, mi történt.

-Gondolhattam volna. Nem volt rám kíváncsi, pedig azt mondtam neki, hogy homoszexuális vagy, de nem volt rá ez hatással. Meg azt mondta, nyárig mindenképp maradnom kell. –Kiborultam, mert nem fogom kibírni.

-Mit akarsz csinálni?

-Kirúgatni magam, felidegesíteni mindenkit, hogy minél előbb elküldjenek.

-Ha nincs más megoldás, akkor ehhez kell folyamodnod. –Felelte Harry és tényleg nem láttam más kiutat ebből.

-Harry, ne beszélj belé ilyen hülyeségeket, csak maga alatt vágja a fát, ha olyanokat csinál, egyik csapatnak sem fog kelleni, elrontja a karrierjét! Ne add alá a lovat. Louis, neked meg ki kell bírnod nyárig, ha törik, ha szakad! –Szólt közbe Eleanor, és hát lehetséges, hogy neki van igaza, ezzel csak elrontanék mindent, nem tehetem. Nem mehetek fejjel a falnak, különben sem az én stílusom az.

-Igazad van, Eleanor. Nem tehetem meg, na de akkor meg kár volt felvállalni. –Lehajtottam a fejem.

-Mit volt kár felvállalni? –Kérdezett rá csodálkozva.

Jut eszembe, elszóltam magam, hiszen ő nem tudja, hogy smároltam Harryvel az öltözőben. Elmondjam neki? Talán az lenne a legjobb, ha nem hazudnék neki, nem a legszebb dolog.

-Te még nem tudod, de Harry bejött az öltözőbe és lesmárolt, utána meg azt mondtuk a játékosoknak, vagyis a csapattársaimnak, hogy együtt vagyunk.

Eleanor megdöbbenve hallgatta, amit mondok neki, ahogy elnézem, ő maga sem akarta elhinni, hogy ezt megtette, miközben ő azon van, hogy megváltozzon.

-Ezt miért, Louis? Miattad és a gyerekünk miatt akarok megváltozni, erre te mit csinálsz? Harryvel csókolózol! Most akkor semmibe veszel? –Érthető, hogy így ki volt borulva, én is ezt tenném. Én pedig hülye voltam és, ha visszamegyek Milánóba, tudom, mire számítsak.

Pár napig még maradtunk, ráadásul itt van mindjárt Harry szülinapja, amit meg akar ünnepelni, egy bulit fog csinálni, ahová a barátait hívja meg. Természetesen itt és nem Milánóba, addig nem is szándékoztunk visszamenni. Az meg nem érdekel, hogy edzésről lógok, az meg főleg nem, hogy miket írnak rólam az olasz újságok.

Eleanor közben túl volt már összes vizsgáján, majd február 1-én következhetett Harry szülinapja. Ezen a napon felhívott Allegri, gondolkoztam, hogy felvegyem-e, de végül muszáj volt.

-Hol a fenében vagy, mindenki téged keres! Vasárnap meccs van, te agyalágyult, te meg elsunnyogod az edzéseket? –Szinte már ordított a telefonba.

-Engem már nem érdekel ott semmi, nem megyek már vissza! –Válaszoltam neki, nagyon begurult erre.

-Hogy képzeled, a többiek dolgoznak, te meg lógsz?

-Nem maradok olyan helyen, ahol megaláznak és gyűlölnek, illetve elítélnek. –Kiabáltam vissza.

-Te meg miről beszélsz? Kik ítélnek el és miért?

-Kérdezd a játékosaidtól! –Lecsaptam a telefont, és azonnal ki is kapcsoltam, hogy senki se zaklasson.

Harry házibulit tartott, elég sok mindenkit meghívott, így estére már alig fértünk el a nappaliban, de Harry szerint, ha minél többen vagyunk, annál jobb. A társaságnak a felét nem is ismertem, de Niall és Eleanor sem, ezek szerint Harry igen.  A bulin elfajultak a dolgok bizonyos emberek között, sok volt a részeg, akik a saját hányásukban feküdtek, illetve verekedők is voltak, senki sem tudta őket leállítani, tehát kisebb rongálás is történt a lakásban. Harry azt mondta, hogy ki fogja velük fizettetni. A részegekkel senki se foglalkozott, nekem meg fájt a fejem ettől a nagy hangzavartól, pedig egy kortyos sem ittam még ma este, és nem is állt szándékomban. Semmi kedvem nem volt a bulihoz, de a barátom kedvét nem tehetem tönkre. Egy kis idő után már kedvtelenül ültem a kanapén és néztem magam elé az asztalon lévő poharakra, illetve édességekre. Kicsit elgondolkodtam a jövőmön, hogy mi lesz, ha nem megyek vissza, eljátszottam a gondolatokkal, de ezek mind csak feltételes módok. Nem is lényeges, úgysem fog az megtörténni, akármennyire is szeretném. Valaki leülhetett mellém, mert éreztem, ahogy besüpped mellettem a kanapé, ez zökkentett ki a gondolataimból, majd az illetőre néztem.

Egy csinos szőke lány telepedett le mellém, piros mini ruhájából majdnem kilátszott a formás feneke. Töltött magának egy pohárral, majd ivott belőle egy kortyot, miközben időnként rám nézett. Nem igazán kívántam a társaságában lenni, tehát legjobb lesz, felállok. Már készültem is, amikor megragadta a karom és visszarántott. Meglepetten néztem rá, mégis, hogyan képzeli ezt.

-Maradj itt, szépfiú, annyira tetszel! Lenne kedved egy éjszakához? –Nem volt már józan, az biztos és egy ilyen nővel nem fogok lefeküdni.

-Kössz, de nem. Mennem kell!

-Ne menj már el. Nem vagy rám kíváncsi?

Faképnél hagytam, nagyon erőszakos, jobb az ilyeneket lerázni. Nem sokáig lehetett nyugtom, mivel két perc múlva megint mellettem volt, hozzám dörgölte magát.

-Menj már innen! –Kissé meglöktem, hogy kopjon már le.

-Miért vagy ilyen?

-Keress mást, aki elszórakoztat.

-Hogy mersz egy ilyen jó nőt visszautasítani? –Szólt közbe egy izompacsirta, még mindig nem hiszem el, hogy Harrynek ilyen haverjai vannak.

-Ha annyira kell neked, akkor a tied lehet! –Válaszoltam neki flegmán, majd tettem egy lépést hátra, hogy ne kelljen őket hallgatnom. Megkerestem Harryt, mert már elegem volt ebből a buliból.

-Én leléptem. –Mondtam.

-Mégis hová mész?

-Haza anyukámhoz, nem megyek vissza Milánóba!

-Nem mehetsz el, maradj csak itt. Megígérted, hogy nem csinálsz hülyeséget. Inkább menj és pihenj le!

-Persze! Ebben a hangzavarban amúgy sem lehet. Szia, majd találkozunk!

Indultam kifele, becsuktam magam után az ajtót, a cuccaimat itt hagytam, nem izgatott annyira, otthon úgy van. Nem érdekelt már, hogy ki mit szól.

Gyorsan betértem egy boltba valami kaját venni, mielőtt neki indulok az útnak, azonban nagyon megbántam ezt a lépésemet, mert Gallianit pillantottam meg egy sereg testőrrel. Minek neki ennyi testőr? Jobb lesz bujkálni előle, ami sikerült is, azonban a pénztárnál sikerült elkapnia.

-Most meg vagy, kisfiú! Nem gondoltuk volna, hogy ennyire hamar rád bukkanunk. Jössz vissza velünk Milánóba!

Földbe gyökerezett a lábam, innen már nincs menekülés. Körül néztem, hátha van még remény, de nincs sok esélyem. Letettem a bevásárló kosarat, majd elkezdtem szaladni az ellenkező irányba, ők meg utánam.