36. rész

Meghoztam ezt a részt is. Már csak pár rész és vége a történetnek. Továbbra is lehet szavazni még pár napig, azonban már eldőlni látszik a válasz a szavazatok alapján. Lehet komizni és pipálni. Esetleg meghallgatnék egy hosszabb, építő jellegű kritikát, bár nem hiszem ilyen kapni fogok valaha. Jó olvasást!

Louis szemszöge

Nyitva maradt az ajtó, így egy lehetőségem akadt, hogy megkeressem Harryt. Csak annyit hallottam, hogy Troy bosszút akart állni anyán és sikerült neki, azonban nem tudtam honnan ismerik egymást, de nem is nagyon érdekelt. Csak kizárólag Harry, ha ő megvan, akkor én nyugodt vagyok. Csak mentem, de sehol sem volt ő, nem adom fel. Oda már nem akarok visszamenni, észbe kaptam, hogy Troy soha sem fog kiengedni és nem is olyan jó, mint amilyennek mutatta magát. Anyán is bosszút állt, teljesen ellenszenvessé vált számomra az az ember. Sok keresgélés után láttam Harryt sétálni az úttest másik felében, utána meg beszállt az autójába. Gyorsan utol kell érnem, mielőtt elhúz, de hogyan, ha száguldoznak az autók? Kiabáltam neki, de nem hallotta meg, tennem kell valamit, nem mehet el. Nem érdekelt innentől fogva semmi, csak átrohantam az úton, hirtelen fájdalmat éreztem és minden elsötétült. 

Harry szemszöge

Épp beszállni készültem, amikor hallottam egy furcsa hangot, olyan volt, mintha valakit elütöttek volna. Azonnal odapillantottam és, hát sajnos nem tévedtem, valóban az történt, amire tippeltem. Az illetőnek csak a lábát láttam, cipő nem volt rajta, ezért is tűnt furcsának ez az egész. Miért járkál itt valaki mezítláb? Talán valahonnan megszökött? Esetleg egy kórházból, mert nagyon úgy néz ki. Közelebb mentem, mert mégiscsak furdalt a kíváncsiság, sajnos szembesülnöm kellett, hogy Louist ütötték el. Teljesen szíven ütött. Miért történik vele ennyi rossz dolog? Nem fér a fejembe, de egyetlen jó oldala van az egésznek, az, hogy életben van. Három hónapig halottnak hittem és szörnyen tudok annak örülni, hogy teljes hazugságban éltem egészen idáig. A sofőr kiszállt és szemügyre vette Louist, én is letérdeltem elé.

-Ugye nem komoly? –Kérdeztem, ő rám nézett és értetlen fejet vágott. Nem értette, mit akarok, és miért érdeklődöm. Nem szólalt meg, de ez volt leolvasható róla, tehát válaszoltam is neki. 

-Ő a barátom és nagyon aggódom érte, mostanában nincs jó állapotban. –Feleltem, a sofőr ekkor megnyugodott és a zsebéből előhúzta a telefonját, gondolom a mentőket akarta kihívni. 

-Sajnálom, hogy ez történt a barátoddal, én nem akartam, egyszer csak elém ugrott, azt hittem hirtelen, hogy egy macska, de akkor is beletapostam a fékbe. Talán ez akadályozhatja meg a nagyobb bajt. Remélem tényleg nincs nagy sérülése. –Magyarázkodott, de én nem haragudtam rá. Megeshet bárkivel és tudom, hogy ez sofőrként nem könnyű. Meg is értem, bár velem szerencsére még nem történt ilyesmi. Még egy állatot sem ütöttem még el, nem, hogy még embert. Nem is szeretnék belegondolni.

-Nincs semmi baj, emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod. –Nyugtattam.

-Akkor is az én lelkemen szárad. –Mondta, miközben már a telefonján bepötyögte a mentő számát, ezután a füléhez tette. 

-Ne hibáztasd magad, már mondtam. 

Nem sokára ki is értek a mentők, Louis bevitték a kórházba, ahová én is elkísértem.

Louis szemszöge

Mikor kinyitottam a szemem, ismét egy fehér szobában találtam magam. Attól tartottam, hogy Troy visszahozott, nagyon nem szeretném azt. Legutoljára arra emlékszem, hogy Harry miatt átszaladtam az úttesten, és elcsapott valami. Egy ütést éreztem és utána minden elsötétült. Körülnéztem, de nem volt itt senki, nagyon megijedtem. Felkeltem, még volt erőm, nem hiszem, hogy olyan súlyosan megsérültem volna. Jut eszembe, a szellemek hogyan tudnak fizikailag megsérülni, hiszen nincsen testük, csak lelkük. Ezek szerint mégis élek? Visszatértem a földre, vagy meg sem haltam? Kirohantam a szobából, egy folyosón találtam magam, megkönnyebbültem, mert ez máshogyan nézett ki, mint Troy birodalma. Ezek szerint végig hazudott, hogy ott tartson. Továbbra is Harryt kerestem, szerencsére nem tartott sokáig, mert ott ült a váróban. Azonnal odarohantam hozzá és magamhoz szorítottam, úgy éreztem, ő az egyetlen, aki még szeret ezen a világon, senki mást nem érdeklem. Talán még anyát, de most sincs itt, ami rosszul esett. 

-Csak, hogy meg vagy! Halálra kerestelek! –Mondtam neki, el sem akartam engedni.

-Engedj el, Louis. Megfulladok. –Könyörgött, ekkor elengedtem és leültem mellé.

-Jól vagy? –Kérdezte.

-Igen, rájöttem, hogy teljesen átvertek. Nem is haltam meg. Átkozott Troy, csak azért mondta azt, hogy ott tartson, én meg majdnem bediliztem miatta.

-Egész végig ezt mondogattam neked, végre elhiszed. Már dili dokihoz akartalak vinni.

-Nincs szükség rá. Viszont a Milan csapatán akkor is bosszút akarok állni, mert amit velem tettek, az nem megbocsátható. 

Még magam sem tudom, hogy mit kéne csinálni, de ha visszatérek, félek, hogy visszakényszerítenek, hogy maradjak ott. Nem szabadna félni tőle, vállalni kéne, csak annyi kell, hogy összeszedjem magam. Nem szabad hagynom, hogy megalázzanak, meg kell tanulnom kiállni magamért. Segítségre lesz szükségem, de menni fog. 

-Felejtsd el, már nem vagy ott, tedd túl magad rajta.

-Nem fog menni, annyira megaláztak, szerintem te is a helyemben ezt tennéd. Visszamegyek és megmutatom, hogy ki is vagyok valójában. –Végleg elhatároztam magam, hogy visszamegyek Milánóba, a csapatba és mindenki meg fog lepődni. 

-Akkor drukkolok neked, de nehogy megint pofára ess, vagy te húzd a rövidebbet. Hiszek benned, ha kell, akkor segítek neked. –Mintha a gondolataimban olvasna, pont ezt akartam tőle kérdezni. Régen olyan voltam, hogy semmi pénzért nem fogadtam el segítségét, inkább őrlődtem magamban, mert nem akartam, hogy elkezdjenek sajnálni, vagy gyengének találjanak. 

-Nem történhet velem ennyi rossz dolog egymás után, ez a kis szünet jót tett nekem, teljesen megvilágosodtam és már más ember vagyok. –Mondtam határozottan, valóban olyan valaki akartam lenni, akire felnéznek, és nem az a kis nyápic, a legtöbben sajnos ilyennek ismernek. 

-Ez a beszéd, haver! Mindenben támogatni foglak, de nehogy összetörj nekem. –Mondta. 

-Ne aggódj, én már más vagyok. 

-Ennek örülök határozottan. Amúgy Eleanor nem szült meg, de annak is lassan itt az ideje. 

Ez ki is ment a fejemből. Hogy lehetek ilyen ostoba, hogy a saját gyerekemről megfeledkezem. Ez is csak azért lehet, mert én Harryt szeretem és előttem csak ő volt mindvégig. Mégsem tehetem ezt Eleanorral, vele kell maradnom a gyerek miatt. Sajnos ez van, valamiért fel kell áldoznom magam, ez már visszafordíthatatlan. Nem hagyom magára. 

Este Harry hazament, én meg lepihentem. Már jól voltam, de megfigyelés alatt tartottak csak bent éjszakára. Anya is meglátogatott, és megkérdeztem tőle, hogy Troy miféle bosszút állt rajta, mert semmit sem értettem. Anya ettől kissé feszült lett, látszott rajta, hogy nem akar róla beszélni. 

-Kérlek mondd el! Fontos, hogy tudjak én is róla. –Könyörögtem neki. 

-Rendben van, ideje lenne neked is tudnod róla. –Végre rászánja magát, hogy elmondja a titkát, amit egész életében titkolt előlem, de nem értem mi jogon. Sosem akart beszélni az apámról, sosem árulta el, ki az az ember. Lehet, hogy Troy az? Azonban nem felejtem el, amikor karácsonykor egy John nevű úriember becsöngetett hozzám és azt állította, hogy az apám. Persze anya utána mindent tagadott, ideges is lett és megkért, hogy ne beszéljek erről többé és ne is merjek kérdezősködni. Szólásra nyitotta a száját, én meg csak figyeltem rá és vártam a válaszát.

-Régen viszonyom volt vele, de nem biztos, hogy ő az apád, mivel rajta kívül még két férfival volt viszonyom akkoriban. Mindhárman otthagytak, én sem akartam róluk hallani, így annyiban hagytam a dolgot és nem is nagyon érdekelt, hogy melyikük az apád. Jobbnak láttam így. És kérlek, ne haragudj! Kicsit ledöbbentett, amit mondott, erre nem számítottam volna.

Nem ezt vártam a saját anyámtól, hogy nem tudja ki az apám, mert többel volt viszonya. Ez mekkora szégyen már, én meg egy kis zabi gyerek vagyok, bár ezt eddig is tudtam, de azt azért elvártam volna tőle, hogy kitől esett teherbe. Nem is érdekelte a dolog, egy DNS vizsgálattal ki lehetett volna deríteni. Engem viszont izgat, mert ha az a szimpatikus úriember az apám, annak csak örülni tudok, viszont, ha Troy, akkor meg maximum csalódott leszek, továbbra is gyűlölni fogom. A harmadikat meg nem ismerem. 

-De miért, anya? –Kérdeztem rá kétségbeesetten.

-Mert nem akartam neked szenvedést, mert mindhárom szélhámos és nem is akarok róluk hallani. Jobban teszed, ha elfelejted ezt az egészet és nem beszélsz róla többet. Én elmondtam, mert jogodban áll tudni, illetve vagy már olyan idős, hogy megértsd a dolgokat. Tehát, ha jót akarsz nekem, akkor nem keresed fel őket és nem is állsz velük szóba. Értetted? 

Nagyon komolyan gondolja, valóban bántja a dolog. Akkor nem tehetek semmit, végül is az anyám és ő nevelt fel, nem akarok neki fájdalmat okozni. Azért mégiscsak érdekelt volna, hogy ki az apám. 

-De hogyan állt rajtad bosszút Troy? –Kérdeztem. 

-Úgy, hogy elrabolt téged, teljesen tönkre akart tenni és sikerült is neki majdnem.  –Látszott rajta az idegesség, én csak bólogattam. Igaza volt, valóban majdnem bediliztem, hazudott összevissza nekem, én meg mindent elhittem neki. Szégyelltem magam emiatt, remélem, soha többé nem ismétlődik meg. 

Pár nap múlva hazaengedtek a kórházból, azonban el kellett járnom pszichológushoz a történtek miatt. Teljesen megviselt, egyszerűen nem tudtam túl tenni magam rajta, illetve rémálmaim is voltak miatta. Nem volt kedvem sehová se menni, csak otthon szerettem volna lenni. Ihattam kedvemre Yorkshire teát, és épp azt kortyolgattam, amikor valaki csöngetett. Fel akartam állni, hogy kinyissam.

-Hagyd csak, majd én kinyitom. –Mondta anya, és már ment is az ajtóhoz. Csak annyit láttam, hogy amikor kinyílt, olyan gyorsan csukódott is, amit nem igazán értettem. Nem is tudom ki az, de nem lehetett egy kellemes személy, mert anya nem akarta őt látni. Csak nem Troy volt az. 

-Ki volt az, anya? –Kérdeztem, letettem a csészét az asztalra, mivel már kiürült. 

-Ne is törődj vele. –Mondta feszülten, majd leült mellém a kanapéra. Ismét csöngettek, úgy látszik, az illető nem adja fel olyan könnyen. Az ajtóra néztem.

-Eszedbe ne jusson kinyitni, mert annyi neked! –Közölte feszülten, tényleg komolyan gondolta. Nem nyitom ki akkor, bár akkor is érdekelne, hogy ki az. Folyamatosan csöngetett, de meg sem mozdultunk, majd fél óra után abbahagyta szerencsére, mert már engem is idegesített.

Később észrevettem, hogy elfogyott a Yorkshire tea, mivel a nélkül nem tudok elaludni, gyorsan le kell ugranom a boltba venni egyet. Nem szóltam anyának, biztos pihen most, úgy is mindjárt visszajövök. Mikor elindultam, valami furcsát észleltem, három középkorú fickó követni kezdett, persze próbáltak úgy lenni, hogy ne vegyem észre őket, de ez nem sikerült nekik. Kissé messze voltak, de szerintem az egyikük Troy. Mit akarhatnak? Odaértem a bolthoz, kicsit megnyugodtam, közben izgultam, hogy mi lesz hazafelé. Vajon követni fognak továbbra is? Ha igen, akkor mit akarhatnak? Elhatároztam, hogy odamegyek hozzájuk és megkérdezem, persze utána elvetettem az ötletet, mert féltem, hogy elrabolnak vagy bántanak, amit nem élnék még egyszer túl. Inkább menekülök előlük, azonban, amikor kiléptem a boltból, mindhárom ott állt előttem szemben, kissé sokkolt és ijedtem ugrottam egyet. 

-A frászt hozták rám! –Kiáltottam.

-Anyád ránk csapta az ajtót. –Mondta a szélső, aki szőke hajú. Ő is ismerős volt valahonnan, csak nem ugrik be. Ott volt közöttük az úriember is, és persze Troy. Kissé furcsa, hogy így hárman összefogtak, hogy felkeresik anyát, ők lehetnek az apa jelöltjeim. 

-És most mit tegyek? –Kérdeztem, majd elsuhantam mellettük, ők meg csak követni kezdtek.

-Hogy hogy mit tegyél? Csak ki kell deríteni, hogy melyikünk az apád! –Folytatta továbbra is a szőke. 

-Az engem is érdekelne, de anya ki van rátok borulva, látni sem akar titeket. Troyt meg gyűlölöm. –Az említett a kijelentésemen igen csak meglepődött, mintha nem tudná, hogy mit tett velem.

-Mi az, hogy gyűlölsz engem? –Kérdezte.

-Elfelejtetted, hogy mit tettél velem? –Majd tovább mentem, nem vártam meg a reakcióját. Siettem, de ők továbbra is követtek és egyszer csak az egyikük megfogta a vállam. Hátra néztem és John volt az, ő volt a három közül az egyetlen, akit kedveltem is. Nem, mintha a szőkét utálnám, de őt nem ismerem, úgyhogy inkább közömbös nekem. 

-Engem is utálsz? –Kérdezte John lágy hangon, miközben engem nézett. Őt nem tudom utálni.

-Nem, téged nem tudlak. Egyedül csak Troyt gyűlölöm. 

-Ennek örülök. Tudunk találkozni külön? –Reménykedett, de talán mégis jobb, ha nem találkozom vele. Nem tudtam, mit csináljak, ha találkozom vele, akkor anyát felidegesítem és titkolózni kell előtte. Ha meg nem, akkor soha sem derül ki az igazság és én azt meg mindenáron meg akartam tudni. 

-Majd beszélünk, de csak veled vagyok hajlandó. –Ekkor feéháborodott a szőke is, hogy mi az, hogy őt nem akarom látni.

-Velem mi bajod van?

-Nincs semmi, csak nem ismerlek.

-Majd megismerjük egymást és mivel nincs törvényes gyerekem, ezért rád akarom íratni a nyelves klubot, te lennél az örökösöm, persze csak akkor, ha bizonyítva lesz, hogy tőlem születtél. –Valahogy nem győz meg a nyelves klubja, azt sem tudom mi az. Biztosan neki is sok pénze van, és mivel látja, hogy John-nak szimpatizálok, ilyenekkel akar meggyőzni. John-t sem azért kedvelem, mert gazdag, erre rájöhetne. 

-Fizetem a DNS vizsgálatot. –Mondta John, végül is ebbe belemehetek, anyának meg nem kell megtudnia.

-Kérek időpontot, ti mikor értek rá? 

Az éjszaka közepén Harry zargat fel telefonon. Vajon mit akarhat ilyenkor? Akármi is az, meg kell hallgatnom, mert ilyen egy igazi barát, ha arra kér, hogy menjek át hozzá most azonnal, akkor indulnom kell.

-Szia, mi történt, hogy az éjszaka közepén hívsz? –Kérdeztem fáradt hangon.

-Eleanort beszállították a kórházba, mert hamarosan megszületik a kicsi. Ide kell jönnöd! –A hangjában öröm hallatszott, annak ellenére, hogy engem szeret. Számítottam már rá, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik ez is. Azonnal felkeltem, összeszedtem magam és indultam is. Mikor odaértem, már egy jó ideje bent voltak, csak Harryvel találkoztam a váróban. 

-Mi újság? Megszületett már? –A hangomban hallani lehetett az izgatottságot.

-Még nem, kissé nehezen megy, de az orvos szerint legkésőbb reggelre meglesz. -Lehet tudni már, hogy kislány vagy kisfiú? Mert még azt sem tudom, nem mondta el nekem senki.

-Kislány. 

Leültünk, jó sokat kellett várni, már a nap is felkelt, de még mindig semmi. Mit csinálhatnak most vele? Egy orvos odajött hozzánk.

-Nem lesz könnyű ez, reméljük, reggelre tényleg meglesz. –Közölte.

-Mi is reméljük.

-Melyikőtök a gyerek apja? –Kérdezte.

-Én. –Feleltem büszkén, ő bólogatott, majd ment a dolgára.

Olyan tíz óra körül ismét megjelent és közölte, hogy megszületett. Végre elérkezett ez a pillanat is. Én azonnal felpattantam a helyemről, hogy minél hamarabb láthassam.

-Biztos, hogy te vagy az apja? –Fordult felém az orvos, és kétkedve kérdezte ezt. Annyira furcsa volt. Miért kérdez ilyet? Nem értem ezt az egészet.

-Igen, de miért kérdezi? Olyan furcsa.

-Szerintem itt valaki más lesz az apa, téged becsaptak fiam.