Itt vagyok újra! Most a hatodik részt hozom, remélem tetszeni fog, a vége megint csak izgi lett. Ám tegnap nem hoztam részt, de Liam tegnap lett 20 éves, igaz ő nincs benne a történetben, csak úgy érdekesség képen írom le. Van hozzá egy képem is, amit megosztok veletek.
Louis
szemszöge
Az
éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki kinyitja az ajtót és Harry állt ott
anyaszült meztelenül, aki csak közeledett felém. Én közben felültem és le sem
tudtam venni róla a szemem, annyira magával ragadott ez a látvány, ilyen sem történik
velem mindennap, hogy szexinek találok egy fiút. Egyre közelebb hajolt felém és
szájon csókolt, tiszta libabőr lettem, annyira kellemes volt ez számomra, még a
szememet is becsuktam, de itt mintha vége lett volna, mert mikor újra
kinyitottam a szememet, Eleanor arcát láttam. Ekkor döbbentem rá, hogy reggel
van és, hogy Harry nem járt itt az éjjel: az egész csak álom volt.
Elkeseredtem, hogy nem vált valóra, de az egész nem volt tiszta nekem. Miért
akartam azt, hogy Harry meztelenül álljon előttem és megcsókoljon? Saját
magamon sem tudtam kiigazodni.
-Minden
rendben van? Mintha nem itt lennél!
Eleanor
megzavarta a gondolataimat Harryről.
-Igen,
itt vagyok! Mi van?
-Olyan
furcsa vagy! Tegnap meg sírtál. Mi bajod van?
-Nincs
semmi.
-Akkor
miért sírtál? Miért nem mondod el?
-Szerintem
csak álmodtad, mert én biztos nem sírtam és nincs semmi bajom!
Gyorsan
kipattantam az ágyból, nem akartam, hogy Eleanor kérdezősködjön. Mezítláb
mentem ki a konyhába, papucsot nem szokásom húzni otthon a zoknit meg ki nem állhatom.
Benedetta volt csak fent, aki épp reggelit készített, gondolom mindenkinek.
-Jó
reggelt!
Köszöntöttem,
de ő csak morcosan rám nézett, majd elfordította a fejét. Miért nem köszön
nekem? Ennyire ellenszenves lennék az olaszoknak? Valamiért utálnak, pedig nem
ártottam nekik, főleg nem Benedettának, akivel még egy szót se váltottam soha.
-Hallod?
Itt vagyok, felkeltem!
Odaszóltam
neki, hogy vegyen már figyelembe. Nem hagyom, hogy bárki is levegőnek nézzen,
mikor én hozzá szóltam.
-Jól van!
Húzd már ki a kukát légy szíves!
Ez
most komoly? Én vigyem ki a kukát, mikor ő van otthon? Ez viccnek is rossz.
-Bocsi,
de mezítláb vagyok, különben sem tudom hol van a kuka és hová kell kitenni.
-Felveszel
egy cipőt vagy papucsot, lemész a lépcsőn és ott azonnal megfogod látni. A
járda mellé kell kitenned, hogy a kukás autó észrevegye.
-Muszáj
nekem kimenni?
-Csak
egy szívesség, mert még reggelit kell csinálnom.
Végül
kimentem, de nem vettem fel cipőt, hanem mezítláb mentem ki. Amikor leértem,
semmilyen kukát nem láttam, elkezdtem keresni, de semmi. Mikor már elég ideges
voltam miatta, annyiban hagytam és visszamentem, de egy szót se szóltam, úgy
tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
-Köszönöm!
-Nincs
mit!
Ha
tudná, hogy valaki ellopta a kukájukat, de inkább nem mondtam el neki, hagytam,
hagy lepődjön majd meg. Leültem az asztalhoz, rákönyököltem és elkezdtem
lapozgatni a képes újságot: Forza Milan! Ez volt az újság címe és a csapatról
szólt. Nem sokára felkeltek a többiek is: Eleanor, Luca és a két kislány.
-Várjuk
a reggelit, éhesek vagyunk!
Szólalt
meg Luca, ekkor a gyerekek elkezdtek sikongatni, amitől majd kiszakadt a
dobhártyám, befogtam a fülem.
-Na!
Halkabban! Ez nekem fájt!
A
szülők furán néztek rám, Eleanor már értette a problémám: érzékeny a hallásom,
és ha olyan hang éri a fülemet, akkor elkezd zúgni, és akár meg is
süketülhetek, de szerencsére csak a jobb fülemre volt ez igaz.
Benedetta
feltálalta a reggelit, de mi Eleanorral mintha ott sem lettünk volna, elkezdtek
enni, mi meg csak nézhettük őket, mert mi nem kaptunk reggelit, a barátnőmmel
ezért összenéztünk.
-Mi
nem kapunk reggelit?
Kérdeztem
nyugodtan.
-Nem
vagyunk kötelesek eltartani titeket, csak elszállásolunk, ez még nem jelent
semmit!
Válaszolt
Benedetta nagyon flegmán, ami kiverte nálam a biztosítékot. Már az elejétől
fogva bunkó volt velem, és ezt nem tűröm. Eleanor nem tett semmit, nem mert
megszólalni szegény. Én viszont éhes voltam, így hát elvettem a gyerekektől az
ennivalót és felfaltam, mire ők sírásba kezdtek. Nem érdekelnek, majdnem
megsüketültem tőlük úgy is.
-Na,
ez már a bunkóság felső határa!
Állt
fel Luca a helyéről és a keze az arcomon csattant, ami rettenetesen égett.
Igen, ideges lettem Benedetta flegmaságán, így álltam bosszút, hogy vegye magát
észre. Nem mondtam inkább semmit, így is utálnak már, tehát lényegtelen, hogy
most megteszem vagy sem.
-Most
oda mész a konyhába és újat csinálsz nekik!
Szó
nélkül odaballagtam a konyhapulthoz, keresgéltem a tányérokat meg az ennivalót,
nem tudtam mi hol van, véletlen sem segítettek volna, hanem csak bámultak.
Idegesen csapkodtam a konyhaszekrényeket, a gyerekek ordítoztak, amitől
hirtelen megfájdult a fülem, ezért oda kaptam a kezem és felhagytam mindennel.
Neki dőltem a konyhapultnak, majd leültem. Nem sokkal később Benedetta jött oda,
de nem néztem rá, hanem arra lettem figyelmes, hogy az arcomba önt egy pohár
vizet, amitől megijedtem.
-Csináld
a gyerekek reggelijét, amit megettél előlük!
Üvöltözött
velem, már majdnem elsírtam magam, de vissza kellett tartanom, nem bőghetem el
magam olyan emberek előtt, akik gyűlölnek. Igaz, még a szeretteim előtt se
nagyon teszem meg, csak ha nagyon muszáj. Továbbra is a fülemet fogtam, annyira
fájt. Eleanor odaszaladt hozzám és megölelt.
-Hagyjátok
békén! Fáj a füle a gyerek sikítozástól! Érzékeny a hallása és beteg a jobb
füle, jobb, ha tudjátok!
Kiabálta
oda nekik a barátnőm, miközben magához szorított engem. Azok a bunkó emberek
semmit se reagáltak erre, csak az volt a lényeg, hogy felráncigálhassanak a
földről. Luca megragadta a karom és felrángatott, így hát kénytelen voltam
felállni.
-Mi
bajod van?
Kérdezte
agresszíven, én meg már alig bírtam elviselni a fülem fájdalmát.
-Fáj
a fülem, nem érted? Hagyj békén, te nem tudod, hogy ez milyen! Neked még sosem
volt!
-Szedd
össze magad, mert ma van a hivatalos bemutatód és sajtótájékoztatót is kell
tartanod! Menj és pihenj le, közben gondolkozz el a viselkedéseden! Eredj a
szobádba!
Berángatott
oda és rám csukta az ajtót. Nem érdekelt miket mondanak utána rólam, hogy mit
csinálnak, mert annyira fájt a fülem, hogy nem tudtam arra figyelni. Egy
fájdalom csillapítót adhatott volna, de még erre sem volt szíve. Azt hittem ő
rendes ember, de tévedtem, pedig tegnap kedves volt velem, sőt amikor oltottak,
akkor sem csatlakozott hozzájuk, hanem megmondta nekem, hogy ne is törődjek
velük és, ha bármi bajom van, akkor nyugodtan forduljak hozzá. Üres szavak
voltak, de lényegtelen, mert amúgy sem fordulnék egy vad idegenhez. A fejemre
húztam a takarót és a fájdalomtól sírni kezdtem.
Egy
kicsit később kinyílt az ajtó és csak remélni mertem, hogy Eleanor az és nem az
a két undok olasz. Hallottam, ahogyan lépked egyre közelebb felém, majd leült
az ágyra és lehúzta a fejemről a takarót. Ekkor odanéztem, hogy biztos legyek
benne, hogy Eleanor az, de nem tévedtem, a kezében egy gyógyszeres doboz volt,
bizonyára fájdalom csillapítót hozott nekem.
-Jobban
vagy már?
Az
arcomra tette a kezét, onnan utána a homlokomra is.
-Úristen,
neked lázad van! Hozom a lázmérőt, mindjárt jövök!
Kirohant
a szobából, valóban pocsékul éreztem magam. Így hogy fogok elmenni az edzésre,
és hogyan megyek a sajtótájékoztatóra? Úgy látszik betegen is kötelező lesz
megjelennem, aztán remélem pihenhetek, ha még utána is rosszul vagyok.
Doncaster,
Anglia
Niall
szemszöge
Összecsomagoltam
a bőröndömet, mindenemet bepakoltam, mert ide már nem jövök vissza. Minek is?
Semmi se köt már ide. Louis elköltözött, Harry nem idevalósi és én sem,
különben is nem volt valami jó viszonyom Louissal, mert mostanában igen csak
durván viselkedett velem. Lehetséges, hogy én is hibás voltam, mivel
belekezdtem, de nem mondtam el neki az igazat, és így már tudja, hogy valamit
eltitkolunk előle, vagy lehet azt gondolja, hogy csak én. Harry benyitott és
értetlenül nézett rám.
-Te
mit csinálsz? Csak nem utazol el?
-Hazamegyek
Írországba, semmi keresni valóm nincs már itt, a sulival is végeztünk. Mit
keresünk még itt? Te miért nem mész haza?
-Nem
mondod, hogy elmész? Ezt nem teheted velünk!
-Louis
is elment. Itt hagyott minket, már nem foglalkozik velünk, új barátai lesznek
Milánóba és innentől kezdve mi már senkik vagyunk a számára. Különben is tök
vadul bánt velem, elegem van belőle!
-Miért
bánt veled vadul?
-Nem
tudom, kérdezd meg tőle!
Pedig
nagyon jól tudtam, de nem akartam, hogy Harry is megharagudjon rám.
-Mikor
indulsz?
Kérdezte
szomorúan lehajtott fejjel.
-Már
holnap. Sajnálom barátom, de haza akarok menni, de nem foglak téged
elfelejteni, tartjuk majd a kapcsolatot facebookon és néha találkozhatunk is!
-Rendben
van, én se maradok itt szerintem. Louissal megszakítod a kapcsolatot?
-Persze,
hogy nem!
-Inkább
menjünk utána Milánóba!
Ekkor
elgondolkoztam ezen a mondatán, hogy vajon milyen lehet ott, egy idegen
országban, amit még nem is ismerek, sőt még soha sem jártam ott.
-Biztos,
hogy ez jó ötlet? Mit fogunk ott csinálni?
-Labdaszedőnek
elmegyünk a csapathoz, legalább addig se lopjuk a napot.
Elnevettem
magam, hogy ennek micsoda ötletei vannak, de nem tűnt ez olyan rossznak, mint
aminek elsőnek gondoltam.
-Most
kinevetsz?
Elszomorodott,
ekkor a vállára tettem a kezem.
-Dehogyis,
ez nem is rossz ötlet. Na, de ha Louis beleegyezik, akkor tőlem lehet. Beszélj
vele!
-Tudtam,
hogy benne leszel!
Magához
szorított, levegőhöz is alig jutottam, de próbáltam szabadulni a karjai közül.
Milánó,
Olaszország
Louis
szemszöge
Pár
órát aludtam, miután bevettem a lázcsillapítót, a fájdalom is elmúlt és mire
felébredtem, addigra már jobban éreztem magam. Fel is keltem, átöltöztem, mert
már lassan indulni kell, hogy hivatalosan is bejelentsenek a csapatnál. Lucával
mentem, Eleanor otthon maradt a gyerekekkel, Benedetta állítólag a barátnőivel
vásárol.
A
sajtótájékoztató lezajlott, a 91-es mezszámot választottam, de amúgy eredetileg
a hatost néztem ki magamnak, a második lehetőség meg a hármas volt, de
kiderült, hogy mindkettő vissza van vonultatva, így hát maradtam a születési
évemnél.
Sajnos
a meccsen csak a lelátón kaptam helyet, mert nem neveztek a keretbe, túl későn
kezdtem el velük edzeni. Marha jó, mert a nyitómérkőzésen 0-1-es vereséget
szenvedtünk a Sampdoriától hazai pályán.
Reggel
arra ébredtem, hogy két kislány között fekszem. A takaróm valószínűleg a másik
szobában maradt és a pólóm is felcsúszott a hasamig. Mindig is tudtam magamról,
hogy alvajáró vagyok, de mivel már fél éve nem történt ilyesmi, így erre
számítottam a legkevésbé. Felkeltem, gyorsan megigazítottam a ruháimat, majd
amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem a gyerek szobából, mielőtt fel nem
ébrednek és visítani nem kezdenek. Azt nem bírtam volna ki, azonban ez a
időpont nem volt valami szerencsés, mert Benedetta meglátta, hogy onnan jövök
ki. Igen csak mérgesen nézett rám, így felkészültem a legrosszabbra, hogy
leüvölti a fejemet, hogy mégis mi a fenét kerestem én ott.
-Megtudhatnám,
hogy mit kerestél a gyerekek szobájába?
Eléggé
bunkó stílusban kérdezte, de nem pofázhatok neki vissza.
-Bocsánat,
alva járó vagyok! Én is meglepődtem, amikor felébredtem!
-És
ezt higgyem is el neked? Megáll az ész, komolyan? Indulok is a rendőrségre és
pedofíliával foglak vádolni!
Az
agyam eldobom, komolyan. Muszáj mindig a legrosszabbra gondolni? Mégis mivel
bizonyítja, mikor semmi olyat nem tettem? Megőrült ez a nő, de figyelmen kívül
hagytam a kijelentését, ezt ő sem gondolhatja komolyan. Elmentem mellette
minden szó nélkül, időnként ránéztem és láttam, hogy majd megpukkan az idegtől,
utána bement a gyerekekhez.
Ahogy
teltek a napok, az edzés egyre szörnyűbbek voltak. Bizonyára Luca elmesélte
mindenkinek, hogy én miket csináltam, de azt bezzeg nem, hogy ő provokálta ki
belőlem azokat a dolgokat. A másik meg, hogy elterjedt, hogy egy pedofil
vagyok, amiért éjszaka bementem a gyerekekhez és ki tudja mit csináltam ott.
Hiába mondogattam, hogy alvajáró vagyok és nem akartam, de senki se hitt nekem.
Egyedül maradtam, senki se szólt hozzám, mindenki utált. A labdát mérgemben
kirúgtam a kerítésen kívülre, mire mindenki csak mérgesen nézett rám, még az
edző is. Na ezek után már nem várhatom el, hogy valaha pályára lépek ebben a
mezben, szépen befeketítettek ezzel a pedofilos üggyel, aminek még valóság
alapja sem volt, de mindenki elhitte annak az átkozott Lucának, de leginkább a
felesége hibás benne, mert az ő fejéből pattant ki ez. Csak Eleanor volt
mellettem, senkim sincs itt. Még az anyukámhoz se mehettem el, pedig ő az
egyetlen ember ezen a földön, akinek mindent elmondhattam, ő az akinek
kiönthettem a lelkemet. Hiába voltak nekem ott a barátaim és a barátnőm, ők
mégsem voltak olyanok, mint az anyukám. Valahogy nem bírtam nekik megnyílni,
nem tudom, hogy miért.
Már
nem kell sokat kibírnom Luca házában, mert elsején beköltözünk a saját
otthonunkban, így nem kell őket elviselni meg a gyerek nyávogásokat sem. Edzés
után nem mentem haza azonnal, nem volt kedvem azokat az idiótákat hallgatni,
bár Eleanor sajnáltam ilyen szempontból.
Bejártam
egy kicsit a várost, csak este sötétedéskor indultam hazafelé, vettem vacsorát
is, nehogy megint megszóljanak, hogy ők nem tartanak el minket. Ahogy mentem
hazafelé, észrevettem, hogy valaki követ, de amikor hátranéztem, akkor eltűnt,
ezért elkezdtem félni, mert eléggé kihalt utcák vezettek a házhoz, világítás is
alig volt. Egy percre megálltam, így a követőmet nem láttam, csak akkor, amikor
elindultam. Rettegtem már szinte, hirtelen nem tudtam hová menekülni, taxit se
hívhattam, mert mire kijön, az is egy fél óra és addig én összefosom itt magam
egyedül. Futásnak eredtem, de utána rájöttem, hogy ez a lehető legrosszabb
ötlet volt, mert egyszer csak elém ugrott, amitől ijedtem felugrottam, mire ő
megragadta a karom. Most biztosan bántani akar, na nekem itt most végem van.